You can be my Bella - 2. fejezet

Elrablás

Kedves egybegyűltek! Eljött az idő, hogy feltegyük a You can be my Bella 2. fejezetét. Köszönjük szépen a bizalmat és reméljük, hogy ez a rész is annyira fog tetszeni, mint az első! Nagyon örültünk a véleményeknek, köszönjük szépen továbbra is várjuk őket.:) Tudjuk, hogy ez nagyon új még és örülünk, hogy ilyen jól fogadtátok!
Még annyit, hogy nagyon sokan félreértettek egy dolgot az előző részben, amit ebben letisztázunk, csak, hogy világos legyen!:D Fontos lehet a történet szempontjából!
Nem nagyon tudok már mit hozzátenni…olvassátok és meglátjátok!:)
Puszi:Brianna&Lady


Robert

Kristen Stewart…Napok óta csak ez a név motoszkál bennem. Ha felébredtem reggel, ha dolgoztam, ha buliztam a haverokkal, ha fáradtan bedőltem az ágyba. Ő mindig ott volt, követett akár egy árnyék…nem engedett ,még egy pillanatra sem szűnt meg létezni. Találkozásunk minden egyes momentuma ott gomolygott körülöttem, minek hatására agyam előállt egy furcsa álommal. Lassan 5 napja minden éjjel ezt álmodtam.
Hosszú folyóson álltam, Kristen alig egy méterre tőlem, és én már épp megérintettem volna mikor futni kezdett. Futottam utána de ő nem állt meg, néha hátra nézett angyalian kacagva, de sose hagyta hogy elkapjam. Volt hogy hátra nyújtotta karcsú karját, de én nem értem el. Reggelente izzadtan, de főleg idegesen ébredtem. Egész nap ő járt a fejemben, titokzatos, gyönyörű, és idegőrlő hogy nem tudom elkapni.
Az arca, a hangja, az illata, a csókja. Minden ott kavargott bennem, és én azt vettem észre hogy utána sóvárgok. Meg kell szereznem magamnak- döntöttem el a hét vége felé ,egy újabb fantasztikusan idegesítő álom után.

A stúdió felé hajtva felhívtam az ügynökömet. Ha törik ha szakad ő az enyém lesz! Bár, ki ne akarna az enyém lenne ezen a nyamvadt bolygón? Bárkit megkaphatnék, csajok ezrei olvadnak el tőlem. De nekem nem kell bárki…csak…
- Szia Rob – Nick végre felvette a telefont.
- Szia – mondtam türelmetlenül.
- Meglepődtem hogy hívtál, mindig én kereslek, te sose hívsz. – darálta a telefonba, én pedig idegesen felnyögtem.
- Tök mindegy , csak annyit akarok hogy szerezd meg Kristen Stewart címét…igen…Stewart…hogy-hogy mit akarok vele? Semmi közöd hozzá Nick. Csak szerezd meg! – azzal lecsaptam a telefont. Utálom hogy minden tudni akar, éppen eléggé engedem hogy beleszóljon az életembe. Akár egy pióca, de meg kell hagyni igen hatékony pióca. Már épp kapartam le magamról a sminket, mikor megcsörrent a mobilom . Nick lediktálta a címet.
A terv már körvonalazódott bennem , de amint lemostam magamról a fehér festéket, már pontosan tudtam mit fogok tenni.
Szinte átrepültem a parkolón, aztán padlógázzal a cím felé…én mindig megszerzem amit akarok…

Kristen

Anyám kiabálásra kelni, hát komolyan már meg kellene szoknom. De még mindig feláll a szőr ha meghallom.
- Kristen! Kristen felkeltél már? Kristen!!!! Ébren vagy? – robbant be a szobámba. Legszívesebben betömtem volna a száját egy párnával, kíváncsi lennek akkor hogyan kiabálni. „Kussolj már!!” ordítottam…volna neki, de persze nem tettem.
- Fel! Mert felkeltettél! – morogtam, a fejemre húztam a takarót.
- Már épp ideje volt, ha bulizol éjjel vállald a fáradságot reggel.. – oktatott ki én meg már tényleg markoltam a párnát hogy azzal tömjem be a száját, de akkor az órára néztem. Fél három múlt… fasza. Ma sem csináltam semmit.
- Kristen! Menj el és vegyél hajfestéket nekem! – vinnyogta anyu. Mivan? Minek ennek hajfesték ? – kijöttek az ősz hajaim.. – sopánkodott, de meg tudtam a választ.
- Nem akarok – dünnyögtem.
- Itt a pénz – letett egy húszast az asztalra és otthagyott. Ennyit a demokráciáról. Feltápászkodtam , magamra húztam egy pólót és egy nacit. Fel a napszemüveg.
Kurvára semmi kedvem nem volt most ehhez, de ha előbb elindulok, előbb teljesítem sátán anyám kívánságát. Fogtam a cuccaimat és kiléptem az ajtón.

„Ez meg mi a faszt keres itt? „ – ez volt az első értelmes gondolatom ami átsuhant az agyamon, amikor megláttam Mr. Bájgúnárt a kocsijának támaszkodva. Arcán ott virított az a magabiztos vigyor , pont mint a múltkor. Észveszejtően jól nézett ki…pont mint a múltkor. Nem mintha ez sokat dobna azon a tényen hogy még mindig utálom.
Persze úgy állt meg azzal a flancos Volvóval hogy még véletlenül se tudjak kiállni..Ő meg teheti. Mert ő Robert Pattinson ő mindent megtehet mi? ..Hát nem.. nem az ÉN utcámban. Dühösen odavágtattam hozzá.
- Te meg mi a frászt keresel itt? – rivalltam rá a lehető leggorombább hangommal.
- Micsoda fogadtatás! Ennél azért jobbra számítottam! – közölte, és egy kis félmosolyra húzta száját. Ettől biztos mindenki elalél, de nálam nem jön be.
- Ha örömujjongást vársz, akkor rossz helyen kopogtatsz Pattinson! És különben is honnan tudtad, hogy itt lakom? – kérdeztem összefont kézzel.
- Megvannak a forrásaim! Ugyan csak látni akartalak. – mondta mézes-mázos hangon.
- Remek, már láttál, szóval akár mehetsz is! – talán kicsit undok voltam, de nem akarom nézni, azt az önelégült képét.
- Beszélgethetnénk… - elrugaszkodott az autójától és közelebb lépet hozzám. Hát ez nem fogja feladni…
- Inkább ne! – nyögtem, de ez már nem volt olyan biztos, mint az előbbi szavaim. Közel volt…nagyon közel és igéző tekintetétől megzavarodtam. Az istenért Kristen, erős vagy…ellen tudsz állni ennek a bájgúnárnak. Nem akarsz egy újabb trófea lenni neki. – Mennem kell! – közöltem. Már épp indultam volna, de elkapta a kezem és visszarántott magához.

- Nem akartam ezt, de ha nincs más választásom… - egy másodpercig értetlenül néztem rá, aztán mikor a lábam alatt már nem éreztem a talajt, rájöttem, hogy mit tervez. – Mégis mit képzelsz? Azonnal tegyél le… nem hallod? – hiába kapálóztam, Ő csak felnevetett és egyetlen mozdulattal betuszkolta a kocsijába, majd bepattant a vezetőülésre.
- Nyugi vissza hozlak, ha még vissza akarsz jönni! – elégedetten rám mosolygott és már indított is. Egész úton vártam a piros lámpát, hogy kiugorhassak mellőle, de a szerencse ennek a taplónak a pártján állt. Mégis hova visz? Alig, hogy feltettem magamnak ezt a kérdést, már le is parkolt egy társasház előtt. Micsoda pofátlan disznó… gondolja, hogy felvisz a lakására és már is rámászhat?
Kinyitotta nekem az ajtót, de én nem mozdultam, csak duzzogva bámultam ki a szélvédőn.
- Ahogy akarod! – mondta és már nyúlt be értem, hogy ismét felvegyen.
- Jól van, csak ezt ne! – morcosan ellöktem a kezét és kiszálltam a kocsiból. Elégedetten felnevetett, amitől csak még idegesebb lettem. Körbe néztem, hogy merre tudnék elmenekülni…
- Úgyis visszahozlak! – mi a faszom, még gondolatolvasó is? Ráfintorogtam és elindultam a ház felé. Boldogan követett. Sőt még volt pofája a derekamra rakni a kezét…mondanom sem kell, milyen örömmel néztem a fejét, mikor lesöpörtem magamról pofátlan végtagját. Úgy tűnik a lift az luxus erre felé – bár egy elég jó környék -. Majdnem kiköptem a tüdőm, mire felértünk a harmadikra, ahol ennek a bájgúnárnak volt a lakása. Kinyitotta előttem az ajtót, én meg egy „kapd be, te mocskos emberrabló” fejjel besétáltam rajta. Kelletlenül néztem körbe a luxus színvonalú lakásban. Kár, hogy a szépségét elnyomta az az óriási kupleráj, ami ott volt. A fogasról is mocskos zokni lógott.

- Kérsz valamit? – a hátam mögül jött a hangja és mikor hátra fordultam valami furcsa érzés kerített hatalmába. Ott áll az ajtónak támaszkodva, kezében a napszemüvegével és egy kábító mosollyal az arcán. Most meg mi történik velem? Rám nincs hatással, ez a majom…vagy mégis?... nem, nincs! Valószínűleg észrevette a reakcióm, mert a kedves mosolya átváltozott elégedett vigyorrá. Zavartan elkaptam a szemem és a földet bámultam, miközben válaszoltam.
- Igazából kérnék valamit… vigyél haza most! – mondtam még mindig durcásan.
- Ugyan már Stew! Ne legyél már ilyen morci – ellépett a faltól és, ahogy araszolt közelebb, én úgy lépkedtem egyre hátrébb.
- De! Elrabolsz és még elvárod, hogy örüljek neki! Ez… ez… - monológom közben eszembe jutott valami. – Honnan tudod, hogy Stew a becenevem? – kérdeztem meghökkenve.
- Nem tudtam, csak ez jött a számra! – az értetlen arckifejezéséből ítélve, ez őt legalább annyira meglepte, mint engem. - De tetszik… legalább annyira, mint te! – Kristen koncentrálj…gyerünk figyelmen kívül tudod hagyni! Mikor elém lépett és eltűrte az egyik kis hajtincset, megrándult a gyomrom. Egyre jobban közeledett felém az arca…

- Meg ne próbáld – sóhajtottam utolsó erőmmel, de a szemem már félig csukva volt. Kretén egy liba vagyok, semmit kétség. A dolog csak rosszabb lett, mikor a fülemhez hajolt.
- Ne mond, hogy te nem élvezted a múltkor! – suttogta. Libabőrös lettem, ahogy lélegzete lágyan csiklandozta a fülemet. Úgy tűnt a hallgatást beleegyezésnek tekintette, mert ismét a szemembe nézett. Jó, tényleg élveztem…de útálom is magam érte. Ő az utolsó férfi, akinek élvezni akarom a csókját. De nem tehetek ellene semmit, és ez a legdühítőbb. Kezei a csípőmre simultak és lassan közelebb húzott magához. Már nem tudtam ellenkezni… talán nem is akartam? Testem megadta magát az erőszakos kezek ostromának, és simult hozzá Roberthez. Óvatosan hozzáérintette ajkát az enyémhez, majd várakozóan kicsit hátrébb húzta fejét. A reakciómon magam is meglepődtem! Hajába túrva, óriási hévvel rántottam vissza a fejét és tapadtam ajkaira. Mikor ismét puszit nyomott a számra, elégedett sóhajtással nyitottam szét ajkaimat, utat biztosítva kutató nyelvének. Éreztem, hogy elmosolyodik…ha magamnál vagyok, biztos képen törlöm, de jelen helyzetben csak kábultan vártam a folytatást. Szerencsére nem váratott magára sokat. Erősen szorította elgyengült testemet, miközben nyelveink vadul kergették egymást. Aztán már csak arra eszméltem, hogy már nem érzem édes ajkait… kinyitottam a szemem és egyenesen az övével találtam szemben magam.

A tekintete furcsa komolyságot tükrözött. Arra számítottam hogy meglátom az ismerős önelégült vigyort, de ennek most nyoma sem volt. Pillantását ellágyította valami, vágyakozó volt, ugyanakkor mintha bizonytalan lenne a dolgában. Nem gondolkozhattam sokat rajta, mert a következő pillanatban újra megcsókolt. Lágyan, érzékien. Ott estem volna össze ha nem tart erősen. Hátra felé araszolva húzott magával engem is. Túl gyenge voltam az ellenálláshoz, bár lehet nem is akartam. Nyelve finom táncot járt az enyémmel, szinte beleszédültem a csókba. Éreztem ahogy lehajolva hátra dönt a kanapén, fölém tornyosult. Ajakai egyetlen másodpercre sem engedtek szabadon. Percekkel később már a nyakam tövét égette forró lehelete. Úgy hevertem ott akár egy rongybaba , hagytam hogy ő uraljon. Elvesztettem az irányítást. Nyelve végigsiklott a bőrömön, ujjai a hasamnál jártak, majd becsúsztak a pólóm alá. Kapkodva szedtem a levegőt, miközben ő egyre feljebb siklott.
Több dolog történt egyszerre. Finom keze a mellemre tévedt , miközben fogai gyengéden harapták a bőröm. Hallottam ahogy felnyögök és ettől a hangtól észhez tértem.
Csukott szemeim kinyíltak. Normális vagyok én? Itt hempergek egy pasival akit alig ismerek, az tény hogy vonzódom hozzá, de ezt akkor sem lehet! Abba kell hagynunk! Nem tehetem meg…

- Állj le – hangom nem volt több mint halk suttogás, valószínűleg meg sem hallotta, vagy ha igen akkor nem vette komolyan. – Kérlek! Hagyd abba! – ez már valamivel erősebbre sikeredett de még mindig bizonytalannak hangzott. Naná hogy annak! Az agyam harcolt a testemmel!... De észnél kell lennem!Gyerünk Stew...nem szabad… nem helyes…nem teheted!...Bassza meg!.. – Elég!! Hagyd abba! – kiáltottam és próbáltam elszakadni tőle. – Engedj el! – hangom hisztérikus árnyalatot vett mikor felfogtam mit is csináltam majdnem.
Majdnem, és ez a lényeg!
Robra néztem, tanácstalanul bámult rám. Sőt nem is inkább sértődötten! Aztán a sértődöttséget hamar felváltotta a düh. Cseppet sem gyengéden lemászott rólam átvágva a szobán az erkély felé indult. Én még mindig ott feküdtem. Tudtam hogy ez volt a helyes döntés, akkor most miért ilyen kibaszott szar? Most én éreztem úgy mint akit megsértettek,
bár lassan rájöttem hogy amit érzek az inkább a megalázottság. Csak ültem ott , vártam mikor tudok végre normális szívritmust produkálni. Most mi a faszt csináljak?
Itt terpeszkedem Robert Pattinson kanapéján - aki nem mellesleg elrabolt és –akivel majdnem lefeküdtem. Jó kis helyzet.

Ő még mindig az erkélyen volt, talán oda kellene mennem hozzá? Mielőtt még felfoghattam volna már én is kint álltam, a kellemes esti szellő az arcomba fújt, összeborzolva a hajam. Rob a korlátnak támaszkodott, nem nézett hátra, talán nem is vett észre. A torkom teljesen kiszáradt, halkan köhögtem egy sort mire elrablóm figyelme újra rám szegeződött.
Merengő tekintete átváltott zavarodottá, homloka apró ráncokba szaladt.
- Ki vagy te Kristen Stewart ? –szaladt ki a száján halkan, megéreztem a kérdésben rejlő kíváncsiságot. Felém araszolt, mire én is hátrálni kezdtem. – Nem értem. Nem értelek. Miért nem vagy olyan mint a többi? – susogta kellemes hangján, szemeiből csak úgy sütött a meg nem értés. – Bármelyik más lány örömmel lefeküdt volna velem. Hiszen én vagyok a nagy sztárvámpír Robert Pattinson – hangja teli volt iróniával – Bármelyik lány, de te nem. – hátamnál éreztem a falat, nincs tovább menekvés. Karjai bekerítettek, finom kezei fejem mellett támasztották a falat. Magamon éreztem kutató pillantását, de főleg édes leheletétét.
- Ki vagy te ? – suttogta némán, alig pár centire tőlem, borzongás futott végig rajtam. Ajkaim megremegtek ahogy próbáltam a válaszomra koncentrálni.

- Én más vagyok – hebegtem halkan. Ez igaz is volt. De vajon ő nem vette észre hogy milyen hatással van rám? Bármennyire is próbáltam tagadni, vagy utálni magam érte, be kellett látnom vonzódom hozzá. Képtelenség hogy ennyire a hatása alatt legyek valakinek, akit alig ismerek. Egy hét sem telt el az első találkozásunk óta és én gyakorlatilag hagytam hogy leteperjen. Bár ez szinte várható volt, hisz most is mindjárt szétfolyok, pedig csak közel jött hozzám. Még jó hogy ezt ő eddig nem fogta fel, de nem is baj, én is azon vagyok hogy elnyomjam magamban. Hisz ez csak testi vonzalom, azt le lehet gyűrni. Le fogom gyűrni!
Rob ha lehet még közelebb tolta arcát az enyémhez, mit is akarok legyűrni?...Ahhoz lelkierő kéne és jó nagy akarat, nekem az meg nincs.
- Te tényleg más vagy - mintha minden lelassult volna , ajkait csak egy hajszál választotta el tőlem, próbálkozásom a megállítására, – akárcsak az előbb – hiú ábránd volt csupán.
A hajszálnyi szakadék kettőnk között megsemmisült mikor újra megcsókolt. Nem kellett kérnie se, én már engedtem is neki. Lelkierő? Akarat?...Azokat már megint elhagytam valahol…Miközben nyelve édes játékot űzött velem, kezei a fenekemre csúsztak. Testem , mint régi ismerőst úgy üdvözölte őt, derekammal szorosan hozzá simultam. Ujjai most bizonytalanul köröztek csípőmön , sejtettem mit szeretne. Pillanatnyi elmezavaromban pólóm alá húztam hideg kezét. Ettől egy kicsit megtorpant, elhúzódott tőlem. Vágytól izzó szemeiben kétségek sora tükröződött. Végül halk elcsukló torokhangon megszólalt:
- Le fogsz állítani ha tovább mennék ? – kérdezte a fülemhez hajolva. Beleremegtem a felismerésbe, hogy valószínűleg a válasz nem. Agyamat teljesen beborította a vágyakozás, az ajkaira, illatára, testére, Őrá! Nem tudtam tisztán gondolkodni!
Hátrált egy lépést, kezeit a derekamon hagyta, örültem ennek a kis térnek, hogy egy kicsit kikerültem bódító hatása alól. Lassan kezdtem belátni, ha most Rob nem teszi fel a kérdést – az újabb megálljtól tartva – akkor már rég az övé lettem volna , akár egy egyéjszakás kis lotyó. Bármennyire is próbáltam elrejteni, a csalódottság mégis meglátszhatott az arcomon, mert Rob elmosolyodott.

- Hát ezt most elszúrtam– úgy tűnt leesett neki, ha ő nem szól, már bent hemperegnénk az ágyában.
Kíváncsian vártam a folytatást mire még jobban elvigyorodott. Az ő vigyorától nekem is mosoly szökött az arcomra.
- Nem baj, jobb ez így – sóhajtott fel színpadiasan – már kezdek barátkozni a gondolattal hogy ma nem kaplak meg!
- Héj , kimondta hogy máskor meg fogsz? – kérdeztem némi gúnyt erőltetve a hangomba, de mivel elröhögtem magam, nem jött össze a hatás.
- Ha most nem szólók..
- De szóltál- emlékeztettem – nagy hiba…de én örülök neki.. – a végére egészen elkomorultam, megint eszembe jutott mekkora hiba lett volna...óriási hiba.. Ennek ellenére puha kezeit nem voltam hajlandó lerázni magamról. Jól esett a közelsége...Rob megint csak kíváncsian vizslatott.
- Akkor most már hazaviszel? – még én is hallottam magamon hogy legjobban a nem leges választ várom. KStew, te elmehibbant..
- Nem… hamár itt vagy, csinálhatnánk mást is..- kezdte vigyorogva..
- Hmm. Azon kívül hogy megpróbálsz leteperni , van valami más is amit szívesen csinálnál?
- Mondjuk beszélgethetnénk – vetette fel az ötletet, én meg serényen bólogattam. – Bár…- hajaj! – Úgy veszem észre.. – újra közelebb hajolt hozzám, nyelvével lágyan végigsimítva felsőajkamat , el akart húzódni, de én utána kaptam. Egyszerűen megőrültem, tudom én…
Éreztem ahogy elvigyorodik a csók közben. Gyengéden elhúzódott egy picit. – Ez tetszik neked.. – fejezte be a mondatot. Teljesen egyetértettem vele!

Ott feküdtünk az ágyon, egymással szemben. Rob keze a derekamra simult, én a szórakozottan játszottam bozontos fürtjeivel. Furcsán nyugodtan éreztem magam, ami orbitálisan nagy marhaságnak tűnt az adott helyzetben. Egy idegennel – aki mellesleg elrabolt – fekszem az ágyban , és még örülök is neki. Sőt! De már letettem arról hogy megértsem az agyam működését. Az meg már tényleg rég nem hatott meg hogy az idegennel időközönként heves csókban forrtunk össze. Ezek után, úgyse tudnám becsapni magam. Vonzódtam hozzá, és kézséggel engedtem neki hogy megcsókoljon, átöleljen. Miért?
Mert olyankor megremegtem, olyankor furcsán boldog voltam , olyankor úgy éreztem igazán élek…
Biztos lesznek következmények, de nem érdekelt, most valahogy nem. Csupán egyetlen gondolat férkőzött be a tudatomba : Miért nem érzek bűntudatot? De ezt is hamar elhessegettem, főleg hogy elrablóm kék szemei az enyémbe fúródtak kíváncsian.
- Mi az? – kérdeztem mert zavarba hozott nyílt tekintetével.
- Semmi – mosolyodott el, volt valami a mosolyában, annyira másnak tűnt tőle. Most valahogy nem tűnt akkora tapló ficsúrnak tőle mint először. Ez nem az a mosoly volt.
- Azért ez vicces… - mormoltam halkan.
- Micsoda?
- Hát ez az egész szituáció, tulajdonképpen emberrabló vagy, én pedig a szegény áldozat. Valahogy mégsem bírok sikítani , vagy akár elfutni. – sóhajtottam, nem néztem rá, az ingje egyik gombját bámultam kitartóan.
- Hát ez is a hatalmas vonzerőmnek köszönhető. – mondta fennhangon, kellett nekem emlegetni a ficsúrt..
- Hát persze – hagytam rá.
- Úgyis elkapnálak menekülés közben – suttogta – olyan könnyen nem szöknél el.
Bár ha azt vesszük nem is nagyon bíztam a sikeremben, de végül is össze jött, és most itt vagy.

- Mi? – néztem rá bambán.
- Nem hittem hogy tényleg eltudlak rabolni, igazából abban reménykedtem hogy önszántadból is eljössz.
- Cöhh… - horkantam fel, de ő csak vigyorgott.
- Igazából már a benzinkútnál próbálkoztam...- vallotta be én pedig jól emlékeztem arra a napra.
- Ha nálad a balfaszkodás annak számít – oltottam le nevetve, még mindig röhögtem ha csak eszembe jutott hogy bénázott a tankolásnál.
- Annak…mivel direkt volt az egész , azt akartam hogy megsajnálj és oda gyere..
- Hogy mivan??
- Végül is bevált, csak azt hittem a fantasztikus egyéniségem annyira elvarázsol hogy rögtön a karjaimba omlasz.
- Aha álmodj szépeket – még mindig nem hittem el hogy csak átbaszott… de , ugyanakkor fellélegeztem hogy annyira mégsem hülye mint amilyennek mutatja magát néha.
- De mégis itt vagy – suttogta. Rögtön megéreztem a hangjából áradó váltást. A könnyű csevely véget ért, és én tudtam mire készül, izgatottan előrehajoltam, ajkunk félúton összeért. Hát az biztos hogy én mintafogoly vagyok. Közelebb kúsztam hozzá, a vér lüktetett az ereimben ahogy hozzá préseltem magam. Kezei a fenekemre csúsztak, a hátára fordult, így én fölé kerültem. Élveztem a dolgot nagyon.

Pedig nem kellene, de mit tehetnék a vágyakozás ellen? Túl gyenge vagyok. Ezaz Stew ez egyre hihetőbb lesz, lassan már magad is elhiszed!..
Időközben Rob hosszú ujjai mint apró tollpihék simítottak végig a derekamon, majd csusszantak be a pólóm alá, már megint. Meg sem lepett a dolog, ajkamról lemondó nyögés szakadt fel, mire kezei lassan visszahúzódtak, ő maga pedig lehanyatlott a párnák közé. Le akartam szállni róla, nagyon vágytam már egy cigire, ezek után főleg. Karjai visszahúztak, megint az a komoly, homályos tekintet…
- Sajnálom – szaladt ki a számon, nem értem miért is kérek pont én bocsánatot? – Nem tudnál mindig az az előbbi normális Rob lenni a kedvemért? - gyötrödő arcának látványától elnémultam.
- Nem tudom hogy mit kéne tennem, hogy viselkedjek veled… - arcán szomorúság tükröződött , szemeiben mérhetetlen zavarodottság… - Te nem a többi vagy,nem olyan akit megdugok és még a nevére sem emlékszem utána. – esdeklően nézett rám, mint aki tőlem várja a megoldást a kérdésére, bárcsak tudtam volna felelni neki. – Nem tudom ki legyek veled...- motyogta kétségbeesetten. Nem feleltem…csak hozzábújtam ajkamat az övére szorítva. Végre megláttam az igaz Robert Pattinsont…