You can be my Bella - 7. fejezet

Valódi érzelmek

Kedves olvasók!
Itt is van a soron következő fejezet: a bűvös 7.
Reméljük ez is elnyeri majd a tetszéseteket, mivel próbáltunk a kedvetekben járni vele. ^^
Éppen ezért sok-sok kommentre számítunk. Nem is húzzuk tovább az időt. Jó olvasást!
Brianna & Lady

Elakadt a szavam ahogy ránéztem. Látszott rajta, nagyon küzd hogy ne sírja el magát. Rob te idióta! Gratulálhatsz magadnak, amiért sikerült ezt összehozni.
- Kérlek, ne sírj… – szólaltam meg halkan, alig találva a hangomat. Sajnos mire ezt kimondtam arcán végiggördült az első könnycsepp. Nem bírtam így látni. Elé léptem, gyengéden végigsimítva arcán, töröltem le bűnöm szomorú bizonyítékát. Kristen arca gyötrődő grimaszba torzult, lehunyt szeméből is ömlöttek a könnyek. Fájt, legszívesebben elfutottam volna, csakhogy ne kelljen látnom mit is tettem vele. Mit tett vele a gyávaságom, az önérzetem és a büszkeségem. Kezemmel –ami még mindig az arcát fogta – finoman a hajába túrtam, fejemet előre billentettem, hogy homlokunk összeérjen.

- Adj még egy esélyt…könyörgöm – leheltem némán. Abban a pillanatban minden gondolat kiszállt belőlem, nem féltem a visszautasítástól, nem reménykedtem semmiben. Bármi is lesz, az ő döntése. A zajok mind elhalkultak, és az a pár szó amit mondott, jegesen tisztán csengett füleimnek.
- Miért akarsz engem ennyire? – tette fel a kérdést, hangjából áradt az tehetetlen értetlenség.
Nem gondolkodva azonnal feleltem neki.
- Mert csak veled tudom túlélni…- mondtam ki az igazat. - Nem bírom ki nélküled tovább.
- Rob…én nem vagyok elég erős ehhez. Nem vagyok egy szőke reklám barbie, akit mindenki imád.
- Nem érdekel! – vágtam rá rögtön, de ő hajthatatlanul folytatta.
- Te sztár vagy az isten szerelmére, én meg csak egy huszadrangú valaki , nem pedig egy minta barátnő akivel villoghatsz. Velem nem működne…
- Ezt azonnal hagyd abba! Fogd már fel bassza meg! Szeretlek te huszadrangú valaki! Nem akarok mást, csak téged. Mocskos szájú, beszólogatós, reflektor gyűlölő Stew, csak te rád van szükségem. Ez minden, amit mondhatok, minden ami vagyok a tied.
Kristen erre még jobban sírni kezdett, most ilyenkor mi van? Én szerelmet vallok ő meg csak zokog.

- Ne bőgj már – mosolyogtam el rajta.
- Fogd be – szipogta – Utállak te idióta! – nevetett fel és fejemet magához húzva megcsókolt. Elégedetten sóhajtottam fel, kezem derekára simítva vontam magamhoz kecses testét.
Lassan elhúzódott, nekem pedig gombóc nőtt a torkomba. Megéreztem hogy ezzel még nincs minden rendben. Halványan fénylő zöld szemei rám meredtek, kérdően, követelően.
- Mire volt jó ez az egy hét? Miért kellett ezt tenned velem? - nagyot nyelt ahogy ezt kimondta, féltem hogy megint sírni fog ezért szorosan megöleltem. Rob te marha, csak magadat hibáztathatod mindenért.
- Sajnálom – mormoltam a hajába. – Annyira sajnálom… - képtelen voltam mást mondani,de muszáj volt neki elmagyaráznom, mindent. Felkaptam, és a karomban tartva, beléptem vele a házban. Berúgva az ajtót, bevittem a nappaliba, ahol letelepedtünk a kanapéra. Még mindig szorosan magamhoz ölelve beszélni kezdtem.

- Mióta beindult ez a nyüzsgés, sohasem…sohasem éreztem úgy, hogy kötődnöm kellene valakihez, a családomon kívül. Nem kellettek a mély kapcsolatok. Ha az ember híres lesz , sok ember csak arra hajt, hogy kihasználja, és ezt a saját káromon tanultam meg. Szóval nehéz volt akárkiben is megbíznom, nem hogy barátnőd szerezzek. – megálltam egy pillanatra, és hallgattam szívünk ütemes dobogását. Féltem kimondani a következő szavakat, de tudtam, ha most nem vagyok őszinte, azzal elrontok mindent. – Sok egyéjszakás kalandom volt, csak kihasználtam a nőket. Nem kellettek másra, csak hogy lefeküdjek velük, még a nevükre sem emlékeztem sokszor. – Éreztem ahogy Kris felsóhajt a karjaimban, de próbáltam biztos hangon folytatni – De aztán jöttél te! És teljesen elvetted az eszemet. Végre úgy éreztem van valami értelme a száraz életemnek. Benned megtaláltam azt, akire vágytam, és úgy éreztem magam veled mint még soha senkivel. - megálltam, nem tudtam, hogy is mondhatnám el neki , milyen gyáva is voltam. Azt hogy nagy Robert Pattinson simán berezelt.

Apró csókot lehelt a nyakamra, amitől kellemes bizsergés futott végig rajtam. Mélyen beszívva finom illatát vettem erőt magamon és belekezdtem újra.
- Szóval megijedtem tőled…Megrémültem az érzéseidtől, mert eddig egyáltalán nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy lekössem magam. Viszont veled más volt, imádtam…imádok veled lenni, minden porcikádat szeretem és kívánom a nap minden percében. De mikor jött Mike és… – a mondat vége haragos morgásomba fulladt. Le kellett nyugodnom, nem veszíthetem el a fejemet. – és fájt, hogy őt védelmezted. Nem akartalak megbántani. Elhiszed nekem? … - újabb apró csókot éreztem bőrömre siklani, így ezt igennek vettem. - Csak elborult az agyam, és rajtad töltöttem ki a csalódottságom. Igazából régóta bennem van már mit érzek, mégis túl gyáva voltam hogy felfedjem neked magam. De ha még kellek…mindenem a tiéd, vedd el amim csak van…és ha tudsz bocsáss meg nekem…szeretlek Stew. – mormoltam már a hajába lezárva a monológot. Szívem vadul lüktetett a mellkasomban az idegességtől, nem veszíthetem el őt, épp most. Már nem viselném el…

Kristen alakja külön vált az enyémtől, hátradőlve rám pillantott. Szemeiből nem tudtam semmit kiolvasni így tehetetlenül vártam hátha mond valamit. Néhány kínzó másodperc múlva halkan megszólalt.
- Akkor szeress engem – suttogta majd ajkait szorosan az enyémre tapasztotta. Kezei becsúsztak a dzsekim alá majd egy mozdulattal később már a csupasz mellkasomon kalandoztak. Izmaim megmerevedtek lágy érintései alatt. Ahogy mocorogni kezdett ölemben, lágyan ringatva csípőjét elmosolyodott. Bizonyára ő is megérezte erősen lüktető vágyamat a lábaim között. Hajába túrva húztam fejét magamhoz egy olyan csókra, amitől elvesztettem az eszem. Akartam. Most rögtön! Türelmetlenül rángattam le róla szakadt pólóját, hogy aztán végre megérezzem melleinek puhaságát kezeim között. Közelségének eddigi hiánya most tudatosult csak bennem igazán, szükségem volt rá akár a levegőre.
Karjai lehámozták rólam a pólómat, így meztelen felsőtestünk egymáshoz simulhatott. Elbűvölve öleltem magamhoz, amilyen szorosan csak mertem. Két tenyere közé fogta arcomat és rám nézett. Tekintete párás volt a kéjtől, míg enyémben tombolt a kétségbeesett vágy hogy végre érezhessem őt.

- Nem tudod mennyire fájt, hogy nem vagy velem… – suttogtam rekedt hangomon,mire ő magához rántott és újra megcsókolt. Percekig csókoltuk és simogattuk egymást, szenvedélytől mámorosan. Nem bírtam betelni vele, többet és többet akartam. Mohón faltam édes ajkait míg ki nem fogytunk a szuszból, akkor Kris a fülemhez hajolt.
- Kérlek… nem bírok tovább várni – lihegte kifulladva. Ez volt az a mondat amitől nekem elmentek otthonról. Türelmetlenül pattantam fel a kanapéról, magam után húzva Krist a konyhába. Karcsú alakja a konyhapultra támaszkodott. Ha nem kapom meg azonnal meghalok! Nem voltam képes tovább várni.
Ő sürgetve húzta lejjebb magán a boxert, míg én a nadrágomat gomboltam hogy aztán pillanatokon belül megérezzem a forróságot. Földöntúli kábulat szállt le rám. Hallottam ahogy Kristen felsikolt mikor megérez magában.
Ekkor néhány másodpercig egyikünk sem mozdult, csak élveztük egymást. Csókunk vadsága csillapodva hanyatlott át gyengéd érintések táncává.

A hajamba túrva hajtotta le fejem, tudtam mit szeretne, és én boldogan teljesítettem ezen kívánságát. Nyelvem végigsiklott melleinek érzékeny bőrén miközben mozogni kezdtem benne. Az élmény magával ragadó volt, Kristen érzéki nyögései betöltötték a teret és minduntalan engem ingereltek. Gyengén haraptam rá egyik mellbimbójára mire válaszként körmei végigszántották a hátamat, ismerős buja fájdalmat hozva magukkal.
Teste folyékony ezüstként hullámzott érintéseimtől, míg én elvarázsolva figyeltem arcán az élvezet hullámait átsuhanni. Már nem volt sok hogy elérje a tetőfokot, így egyik kezemet a melléről kettőnk közé simítva hajszoltam egyre közelebb az extázishoz. Pillanatokon belül teste megremegett a gyönyörtől majd ernyedten hullott vissza rám. Elragadtatott sikolyát felváltotta halk fáradt nyöszörgése, szíve majd kiszakadt helyéről. Elégedetten mosolyogva öleltem magamhoz, és vártam, hogy szívverése helyreálljon. Fáradtan mosolygott rám. De amint ujjaim végigsimítottak rajta egyből éber lett. Kérdőn nézett a szemembe, de az én testem még mindig vágytól lüktetett, így újra mozogni kezdtem benne.

Megint felakartam ébreszteni a vágyakozását , így egy hirtelen ötlettől vezérelve felültettem a pultra majd letérdeltem elé. Ennyit még kibírt testem is, hogy őt is újra boldoggá tehessem. Először nem értette mit akarok, de amint megérezte kutakodó nyelvemet, készségesen nyitotta szét karcsú lábait előttem. Az eltelt idő után, édes íze szinte megrészegített. Durván ízleltem meg újra és újra, míg Kristen tehetetlenül nyögdécselve figyelte ténykedésem. Selymes érintésével a hajamba túrt közelebb húzva magához. De amint megéreztem a testén átfutó remegést felpattantam, mire ő haragosan fújtatva jelezte nem tetszését. Vigyorogva csókoltam meg , miközben kéjes sóhajommal kísérve újra egyek lettünk. A vérem izgatottan dübörgött ereimben ahogy minden lökéssel egyre közelebb kerültem az áhított boldogsághoz. Lihegve döntöttem hátra karcsú alakját hogy ráhajolhassak melleire. Kristen teste kínlódva vergődött alattam várva a kéj elsöprő erejét.

Felszisszentem ahogy fogai belemélyedtek vállamba , ennek hatására még erősebben szorítottam magamhoz, de még ez sem lett volna elég közel. Úgy tűnt ő is így gondolja, lábait körém kulcsolva próbált még jobban magához húzni. Legszívesebben egybe olvadtam volna vele, hogy saját testemben érezhessem gyorsan dobogó szívét. Vadul kaptam ajkai után, hátha így csillapíthatom eme vágyakozásaimat. Ajkai kérés nélkül szétnyíltak előttem, nyelvünk vad táncot járva utánozta testünk mozgását. Úgy éreztem nem viselek el többet, egy ember nem képes több kéjt kibírni. A remegés kezdett eluralkodni rajtam, izmaim pattanásig feszültek. Kristen vállába fúrtam fejem hogy elnyomjam az állatias ordítást ami torkomból készült előtörni.
Utolsó lökésemmel mindkettőnket eljutottam a gyönyör csodás kínjaiba. Mikor már nem tudod mi az álom és valóság, mert az extázis mindent elvesz tőled , csak az égető szenvedély robbanása marad benned. Úgy érzed már nem bírsz többet, de a hullámok egymás után rántanak be magukkal a pillanatnyi boldogság öntudatlan terébe. Ahol nincs tér, és idő. Csak Kristen és én, és ez az őrült pillanat.

Zihálásunk percek után csillapult csak ,nekem pedig épp annyi erőm maradt hogy a szememet kinyissam. De ez is elég volt hogy meglássam új életem egyetlen értelmét. Szemeiben a kielégülés fénylett , és biztosra vettem , az enyémben is azt láthatta mert végül elégedetten elmosolyodott. Szemei félig lecsukódtak , tudtam hogy mindjárt elalszik. Rám is rám telepedett már a bódítóan kellemes köd ami elönti az ember agyát ilyenkor. Lustán rendbe szedtem magunkat, majd felkaptam Kristen – aki megszokottan körülfont lábaival – és felfele indultam. Álmos , zöld szemeivel az enyémbe nézve suttogta:
- Szeretlek Rob.
Amint ezt kimondta lelkem újra szárnyalt, ajkaimmal végigsimítottam ajkain szájába lehelve válaszom.
- Szeretlek Kris…

Kristen

Most először mondtam ki hangosan, hogy mit érzek iránta. Jobban esett, mint gondoltam volna. Olyan természetesen formálták ajkaim, ezt a mindennél többet jelentő szavacskát, mintha már több százszor kimondtam volna. Pedig nem… Mikenak csak ritkán mondtam és most már tudom, hogy nem volt teljesen igaz. Nem azért, mert hazudni akartam…nem. Azért mert nem tudtam, milyen is az, ha valaki komolyan ezt is érzi. Azt hittem szerelmes vagyok Mikeba annak idején. Most úgy érzem, az amit akkor éreztem, meg sem közelíti ezt, amit Rob iránt érzek.
Óvatosan végigfektetett az ágyon és Ő is mellém feküdt. Még mindig verejtéktől nedves tesünkre húzta a takarót, közben pedig kezei finoman simogatták hátamat.
Nem bírtam tovább nyitva tartani a szemem, lassan lehunytam őket és magával ragadott a sötétség.

Mikor néhány órás, kellemes öntudatlanság után kinyitottam a szemem, Rob ugyan abban a pózban ölelt magához. Olyan nyugodt volt. Boldognak látszott, még álmában is. Megdobbant a szívem, ahogy végignéztem rajta. Az ismerős bizsergés bekúszott a gyomromba. És újra rádöbbentem: szerelmes vagyok belé!
Nem bírtam ki, szinte kényszert éreztem, hogy ajkai ismét az enyémeket kéneztessék. Óvatosan hozzáérintettem számat az övéhez és fél perc múlva már éreztem is hogy megrezzen. Habozás nélkül vette birtokba ajkaimat és tolta lejjebb a takarót rólunk.
- Kristen…. – azt hittem rosszul hallok! Nem, ez nem lehet…
- A picsába! – dünnyögtem és visszahúztam a takarót.
- Kicsim…. Ajaj… - anyám kikerekedett szemekkel torpant meg az ajtóban. – Ööö, bocsi…Rob, örülök, hogy újra itt vagy! – majd mosolyogva kiviharzott. Robbal hitetlenkedve néztünk egymásra…ez most tényleg az anyám volt? – Amúgy van zár is az ajtón! – kiabált vissza. Ekkor már biztos voltam benne, hogy Ő volt!

- Anyukád mindig tudja, mikor kell jönni! – sóhajtotta. Nekem mondja??? Már éppen folytattuk volna ott, ahol abba hagytuk, csakhogy most Rob telefonja akadályozott meg minket ebben.
- Vedd fel, lehet, hogy fontos! – miután kimondtam, legszívesebben szájba vertem volna magam. Még, hogy vegye fel…bár így talán előbb térhetünk a lényegre.
Kelletlenül kimászott mellőlem és előhalászta a telefonját. Ekkor ért utol a vég! Ahogy végignéztem teljesen meztelen testén, szinte fájdalmasan hasított belém a vágyakozás utána. Izmos felsőtestéről azonnal lejjebb vándorolt a szemem, és onnan valahogy nem volt hajlandó tovább haladni. Elvörösödve kaptam el róla a tekintetem, mikor észrevettem, hogy engem néz. Egy perc múlva már mellettem is volt, kezében a még mindig kitartóan csörgő telefonnal.
- Halló? – szólt bele, miközben a nyakamat csókolgatta. – Oh, szia… nem, minden. És veled?... aham, akkor jó!... ma? Hol?... hmm, nem is tudom…én szívesen, de nem tudom… - elgondolkozva rám nézett, kérdő arccal figyeltem őt. – visszahívhatlak egy öt perc múlva?... rendben…. – kinyomta a telefont és ismét rám nézett. Kicsit aggasztott, ez a nagy csönd, így rákérdeztem.

- Valami gond van?
- Nem semmi… csak az egyik legjobb barátom hívott. Ma lesz koncertje itt Los Angelesben és szeretné, ha ott lennék! – kezdett bele.
- Persze, menj csak nyugodtan! Nem kell az engedélyemet kérned! – majd csak kibírom nélküle valahogy… majd sütök vagy mit tudom én!
- Úgy gondoltam velem jössz! – nevetett fel. – De nem kötelező, ha akarod inkább itthon maradunk…
- Nem! Én szeretnék! Már alig várom, hogy megismerjem a barátaid – vágtam közbe azonnal.
- Akkor visszahívom, hogy megyünk! – felelte boldogan és miután egy puszit nyomott a számra, újra a telefonra összpontosított.

Nem tudtam oda figyelni, mert a saját gondolataimba merültem. Ez az első megmérettetés számomra. Vajon tetszem majd neki? Kedvelni fog? Elég jónak talál majd Rob számára? A kérdések csak úgy kattogtak az agyamban.
Rob elintézte a telefont, és mosolyogva fordult hozzám.
- Akkor készülődjünk – javasolta. Elment lezuhanyozni, én meg lementem megkeresni anyámat. A konyha asztalnál ült és egy újságot nézegetett, kávét szürcsölgetve. Meghökkentő nyugalommal nézett fel rám, mikor észrevett.
- Úgy látom, minden rendben köztetek! – csak bólintani tudtam, egy hang sem jött ki a torkomon. – Ennek örülök! Ideje volt észhez térned… egy ilyen pasit elpazarolni! Még a karrierednek is jót tehet, hogy vele vagy… - megdöbbentem. Úgy látszott, mint aki tényleg komolyan gondolja.
- Ennek semmi köze ahhoz! – mordultam rá. – Szeretem… - suttogtam magam elé szégyenlősen, mintha valami gyengeséget vallottam volna be.

- Mindig is tudtam, hogy nincs üzleti érzéked! Pedig sokra vihetnéd! – hangosan kimondott gondolatai ismét felébresztették bennem a jó öreg ellenszenvet az anyámmal szemben. Biztos, hogy a gyereke vagyok? Annyira más az értékrendünk. – De legalább boldog vagy…
- Igen, az vagyok és a legkevésbé sem érdekel más jelen pillanatban! – mondtam neki és otthagytam. Nem volt kedvem leállni vele vitatkozni, mert az reggelig tartana.
Rob már a pólóját vette fel, mikor visszatértem a szobába.
- Valami baj van? – kérdezte rögtön, aggodalommal teli arccal, mikor meglátott.
- Nem, semmi! – feleltem hegykén. Nem hitt nekem, közelebb jött és szorosan a mellkasához vont.
- Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – búgta a hajamba gyengéd hangon. Megremegtem tőle. Máris ennyire ismer…nem tudok neki hazudni.
- Csak anyám és a szokásos hülyeségei, de már megszoktam! Lezuhanyozom – egy óvatos csókot nyomtam a szájára és otthagytam. Nem erőlködött tovább, hagyott bevonulni a fürdőbe.

Nem tudom, miért zavartak annyira anya szavai, de éket vertek a fejemben. Mi van ha más is azt gondolja majd, azért vagyok vele? Várjunk csak…mióta érdekel engem, ki mit mond és gondol?
Ezzel le is zártam magamban a témát, nem érdemes ezen agyalni
Rob vágyakozó tekintettel követte végig utamat a szekrényig, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. És ez csak durvább lett. Amint a törölköző lekerült rólam, pillantása szinte égette meztelen testemet.
- Rob… - motyogtam neki, mert zavaromban alig bírtam felhúzni a bugyim. Nagy nehezen a szemembe nézett és kérdő, ugyan akkor homályos tekintete láttán, elnevettem magam. – Befejeznéd a bámulásomat? Elég nehéz így öltözni…
- Akkor ne öltözz… lemondom Samet és itthon maradunk! – vágta rá habozás nélkül és egy pillanattal később előttem termett. Ujjait végighúzta meztelen hátamon, amitől a szívem üteme tízszeresére kapcsolt. Lehelet finoman keze rásiklott a mellemre, amit már nem bírtam szó nélkül hagyni.

- Neh… majd – nagyot nyeltem - … majd este! – nem bírtam többet kinyögni, ezek a szavak is nehezen hagyták el a számat. Elmosolyodott és lágy csókot szeretett volna lehelni a számra, de én másképp gondoltam. Tarkójánál fogva magamhoz rántottam és szenvedélyes csókot követeltem tőle. Nyelvem vadul kutatta az övét. Aztán lassan eltolt magától.
- Stew, ha menni akarsz ezt sürgősen fejezd be! – közölte rekedt hangon. Csak ajkait tudtam nézni, alig értettem amit mond. – Öltözz, mert fél percen belül leteperlek és maximum az ágyig jutunk ma este – duzzogva léptem a szekrényhez. Az előbb még ő akarta, most meg én érzem létszükségnek. Ki érti ezt…. Kivettem egy farmert, majd a felső választásnál akadt egy kis gondom. Végül kivettem egy ujjatlan, kicsit dekoltált felsőt. Jó benyomást akartam kelteni. Rob készségesen segített az öltözködésben, bár így jóval lassabban ment. Ahogy rám húzta a farmert végigcsókolta a combom és így tett minden további testrésszel is, mielőtt az a ruha takarásába veszne.

Fél órával később már a kocsijával hajtottunk a belváros felé.
- Remélem nem lesznek sokan… - fintorgott. Ezt én is reméltem. Nem szeretnék találkozni egy csapat örült Edward rajongóval. Gondoltam ezt inkább nem közlöm vele, mert a végén visszafordul. Ezért csak bólintottam egyet.
Egy nem túl nagy bárba érkeztünk meg nemsokára. Sejtelmes félhomály volt bent, aminek a felfelé szálló cigi füst, még kellemesebb hatást kölcsönzött.
Rob egy félreeső sarok felé kezdett húzni, ahol nagy meglepetésemre egy eldugott asztal box álldogált. Már éppen leülni készültünk, de Rob hírtelen felkapta a fejét. Valaki a nevét kiáltotta. Próbáltam kutatni a tekintetemmel, hogy ki lehet az, de nem láttam senkit. Aztán Rob ölelésbe bocsátkozott egy nála valamivel alacsonyabb férfival. Két szó után felém fordult, megfogta a kezem és magam mellé húzott.
- Nos Sam, Ő itt Kristen Stewart a barátnőm! – szorított büszkén oldalához. A barátnőm szót kicsit megnyomta és elégedetten mosolyogva nézte, ahogy Sam végignéz rajtam. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kirakati bábú.

- Sam Bradley vagyok és örülök, hogy végre megismerhetlek személyesen is. Ha tudnád mennyit hallottam már rólad… - egy kacsintás után Rob felé, megölelt. Kicsit meglepődtem, de igyekeztem természetesen viselkedni. – Na, majd a koncert után jövök. Kristen, ma este neked fogok énekelni! – vigyorgott Robra és felslisszolt a színpadra. Rob még utána szólt valami nem túl hízelgő jelzőt, majd dünnyögve leültetett a boxba és mellém telepedett.
- Te mikor énekelsz már nekem? Az sokkal jobban érdekelne – simítottam végig kicsit feldúlt arcán. Erre kezdett felengedni.
- Amikor csak akarod! – közelebb húzódott és megcsókolt. Mellettem volt, mégis távolinak éreztem. Átvetettem lábam az övén, így még közelebb kerültem házzá. Egyik kezével a csípőmet ölelte, másik a combomon pihent. Én átkaroltam a nyakát és olyan közel tartottam magamhoz, amennyire csak tudtam.
Kicsit jobban el voltunk foglalva egymással, mint amiért eredetileg ide jöttünk. A sörünk szinte érintetlenül állt az asztalon.

- Khm… - erre a hangra szétváltak ajkaink. Nagy meglepetésünkre Sam állt az asztal mellett. Ebben csak az a ciki, hogy egyikünk sem vette észre, hogy a koncert idő közben véget ért.
- Haver ez egyszerűen zseniális volt! Ilyen jól még sosem játszottál – hazudta Rob szemrebbenés nélkül. Úgy tűnt Sam meg van elégedve a válasszal és nem sejti, hogy mi ketten egészen mással voltunk elfoglalva.
- De a harmadik számban egy fél hangot lejjebb csúsztam! Nem volt nagyon feltűnő? – ült le mellénk érdeklődve Sam és látszott, hogy tényleg fontos neki a téma.
- Egyáltalán nem! – közölte Rob természetesen és vállon veregetve még egyszer megnyugtatta, hogy nagyon jó volt.
- Hétfőn még Londonban voltam és találkoztam anyukáddal! Nagyon hiányzol neki! – kezdett bele Sam egy új témába.
- Tudom, ideje lenne meglátogatnom, de nem tudom mikor! Talán, ha befejeztük a New Moon-t haza megyek néhány napra! – Rob igyekezett titkolni, hogy mennyire haza vágyik, de hiába.
- Az jó lenne! A srácok is várnak már haza! – folytatta Sam.

- Tomot most inkább valami Lana nevű csaj becserkészése érdekli, de nem jut vele egyről a kettőre! – mondta Rob vigyorogva. – Javasoltam neki, hogy rabolja el… Kristennél bejött! – kacsintott rám. Mire szigorúan pillantottam vissza rá. Bár valóban kellemes emlékeket ébreszt bennem, és örülök, hogy megtette. Ezért egy csókkal korrigáltam az előbbi nézésem.
- Csak mázlid volt! – ugratta Sam.
- De még mekkora! – végignézett rajtam, úgy tűnt elégedett a „zsákmányával”. Ajkait óvatosan a nyakamhoz érintette és belesusogta: - Szeretlek! – ismét megborzongtam ettől a szótól, kellemes bizsergető érzést váltott ki bennem. De szép pillanatunk nem tartott sokáig, Rob telefonjának a csipogása megzavart minket. Sóhajtva elhajolt tőlem, ránézett a telefonjára. Közben feltűnt, hogy Sam már nincs az asztalnál, aztán észrevettem, hogy a bárpultnál álldogál. – Ezt fel kell vennem! – mondta Rob bocsánatkérően, de mosolyogva emelte füléhez a készüléket, majd félig hátat fordított nekem.

- Szia! – magam is meglepődtem, milyen örömmel szólt bele. – Dehogy zavarsz, mondjad csak… huh, hát most nem…igen? Hol?.... ez jól hangzik…. – csak ültem ott és hallgattam, amint felszabadultan kacarászik valakivel telefonon. Nem tudtam ki az, de sejtettem, hogy egy számára fontos emberről lehet szó. Máris féltékenység támadt benne, a még ismeretlen személy iránt.

You can be my Bella - 6. fejezet

Tisztázatlan érzelmek


Nos, hoztuk a 6. fejezetet lánykák! Reméljük lesz valaki, aki elolvassa ezen a késői órán is!:) Azt meg még jobban, hogy tetszeni is fog! Nem is húzom tovább az időt, gondolom nem erre a szövegre vagytok kíváncsiak!:P
Kommentezni nehogy elfelejtsetek, mert jó sok véleményt szeretnék és szerintünk ez nem egy olyan rész, amit szó nélkül lehet hagyni! Jó olvasást kívánunk!
Lady&Brianna

- Anya! – kiáltottam a sor közepén türelmetlenül, mert megint eltűnt. El sem tudom képzelni, hogy mit lehet ennyit válogatni. Nem tök mindegy, hogy milyen az ásványvíz.
- Jól van na! – jött felém ingerülten. – Nem értem, miért kell siettetni! – óbégatott és berakta a nagy nehezen kiválasztott vizet.
- Rob vár minket, csupán ezért! – feleltem és a pénztár felé kezdtem tolni a kocsit. Miután fizettünk, még gyorsan megvettem a cigi adagomat a szemközti kis dohányboltban és már szálltam is be a kocsiba. Nem örültem neki, hogy Robot ott hagytam egyedül. Remélem azért nem unta halálra magát és még nem ment haza. Mostanában az életem kezdett helyre jönni, teljesen normális dolgaim voltak. Rob szinte minden nap hozzánk jött, mikor végzett a forgatással, vagy én mentem hozzá. Teljesen a hatása alatt voltam. Elmosolyodtam az emlékre, ami a fejembe kúszott. Nemrég elrabolt… milyen nevetséges már. De elérte a célját, teljesen magához láncolt. Az életem része lett és akármennyire is furcsa volt beismerni, azt hiszem kezdtem beleszeretni a tinik kedvencébe, Robert Pattinsonba! Anyámnak is szokatlanul jó kedve volt. Fütyörészett a hazaúton és már vagy két napja nem is kötött belém… annyira sokszor.

Villámgyorsan kipattantam a kocsiból és elkaptam két szatyrot, hogy mielőbb a házban teremhessek. Alig vártam, hogy a nyakába ugorjak és bepótoljuk a délután elmarad dolgot. Boldogan nyitottam be a házba, anyámmal a sarkamban. A mosoly hamar az arcomra fagyott, mikor megláttam a földön térdelő Robot, aki egy földön fekvő ember fölé magasodott és ütésre emelte a kezét. Aztán szépen lassan bekúszott a tudatomba, hogy a másik embert is ismerem. Mike!

- Mi folyik itt? – kiáltottam és hangomban tisztán érezhető volt a kétségbeesés. Rob ijedten hátra kapta a fejét és eleresztette Mikeot. – Rob?... Mike?... Jézusom – motyogtam rémülten és kiejtettem a kezemből a zacskókat. Rob visszanézett Mikera, aki jelen pillanatban mozdulatlan volt. Ezer féle rémkép jelent meg a fejemben.
- Kristen, én meg tudom magyarázni… - kezdett bele, de nem bírtam ráfigyelni. Odarohantam és Robot arrébb lökve leguggoltam Mike mellé.
- Mike? Hallasz engem? Mike… - rázogattam, de nem nagyon reagált. – Anya hívd a mentőket! – kiáltottam és Mike véres arcát kezdtem simogatni.
- Minek? Nem kell ide mentő, csak lefektetjük és…
- Anya gyerünk már! – szóltam hátra hisztérikusan. Aztán hallottam, hogy bediktálja a címet és kicsit megnyugodtam.
- Kristen…- nyögte Mike és kinyitotta a szemét.
- Igen, itt vagyok! Ne félj, mindjárt jönnek a mentők! – leültem mellé és az ölembe tettem a fejét.
- Ne hagyj egyedül! – kérdte gyenge, alig hallható hangon.
- Nem foglak. De ne beszélj, maradj nyugodt! – óvatosan simogattam, nem tudtam, hol fáj neki. Vetettem egy pillantást Robra, akinek szintén ijedt tekintete volt. Vele még számolok!
Csak anyám volt nyugodt. A nyugalom földi megtestesítője… a falnak támaszkodva állt és a fejét csóválta.

Öt perccel később megérkezett a mentő. Azt mondták, nincs komoly baja, semelyik sérülése nem komoly, csak az alkohol van rá ilyen hatással. Viszont a biztonság kedvéért kivizsgálják. Anyám morogva megjegyezte, hogy Ő megmondta, hogy fölösleges a hajcihő, de leintettem. Beültem Mikeal a mentőbe, anya pedig azt mondta kocsival követ a korházig.
Mikor beértünk azonnal a vizsgálóba vitték, ahova bemehettem vele. Nem volt magánál, de a kezemet szorította. Nem tudtam megmondani az orvosnak, mi történt, hiszen én sem tudom.
- Rendben! – mondta az orvos és felém fordult. – Semmi baja! A sérülései csak karcolások, az egyetlen ok, amiért így néz ki az az, hogy részeg, de nagyon. Bevisszük egy kórterembe és megvárjuk még felébred és felszívódik az alkohol. A homlokán a seb nagy, azt összevarrjuk, de kutya baja! Tudatja a kint várakozókkal? – kérdezte az orvos, mire bólintottam. Elmosolyodott és távozott. Megsimítottam Mike arcát és sóhajtva lehámoztam a kezét magamról.

Rob és anya egyszerre pattantak fel, mikor megláttak közeledni.
- Semmi baja! – mondtam és intettem, hogy üljenek vissza.
- Én megmondtam! – sóhajtotta anya elégedetten.
- Kristen…
- Mégis mi a francot képzeltél? Mi volt ez? – kérdeztem Robtól idegesen.
- Sajnálom, én csak…
- Te csak, mi? És ha komolyabb baja történik, akkor mit csinálunk? Akkor sajnálhatnád… Mire volt ez jó? – nem bírtam fékezni a dühömet, már szinte kiabáltam vele.
- Ha hagynád, elmondanám! – förmedt rám.
- Hallgatlak! – összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és vártam a magyarázatot.
- Beállított tökrészegen és hiába kértem, hogy menjen nem volt hajlandó! Aztán elkezdte, hogy te az övé vagy és húzzak el én. Majd elhordott téged mindennek, amitől elborult az agyam és elkezdtünk verekedni! Nem bírtam hallgatni, ahogy rólad beszél… nem mondhat rád ilyeneket senki! – fujtatott dühösen.

- Felelőtlen voltál Rob! El sem hiszem, hogy képes voltál ilyet tenni! Talán félre ismertelek… - elfordítottam a fejem és a liftet kezdtem bámulni. Anya idő közben magunkra hagyott minket.
- Csak téged védtelek! – közölte meghökkenve. – De úgy látom, ez neked nem jelent semmit…
- Nem, ilyen áron nem! – a szemébe néztem, amiben csalódottság tükröződött.
- Még mindig szereted, igaz? – kérdezte halkan, de annál nagyobb fájdalommal. Egy percig hezitáltam és csak utána válaszoltam:
- Nem… vagyis nem tudom! Fogalmam sincs. Teljesen össze vagyok zavarodva! Ez a dolog még olyan friss és én négy évig együtt voltam vele! Talán hibát követtünk el… – motyogtam zavarodottan. Teljesen értelmetlenek voltak a szavak, amelyek elhagyták a számat, én sem értettem. Azt sem tudtam, mit akarok.
- Értem! Azt hittem ennyi idő elég volt, hogy tisztázd magadban a dolgokat, de tévedtem! Talán igazad van és jobb, ha vele maradsz! Sajnálom, hogy belepiszkítottam az életedbe, de ne aggódja, miattam többé nem kell aggódnod! – hátat fordított nekem és elindult a hosszú folyosón. Szerettem volna utána rohanni, megállítani és kérni, hogy maradjon. De nem ment.
A lábam földbe gyökerezett, mintha ólomsúly tartaná és képtelen voltam megmozdulni. „Talán, így helyes… ennek így kellett lennie!” – próbáltam magam nyugtatni. De akkor miért érzem, úgy, mintha megfosztottak volna egy részemtől? Miért fáj ennyire, hogy hagytam elsétálni? Lerogytam a korházi székre a kezembe temettem az arcom. Éreztem, ahogy a langyos könnyek utat törnek maguknak és végigfolynak az arcomon. Széthullottam…

- Kristen? – anyám kezét éreztem a vállamon, felnéztem és megtöröltem az arcom. Aggódva figyelt, de nem kérdezett semmit, csak felém nyújtotta a poharat.
- Kell egy cigi! – kikaptam a kezéből a kávét és elindultam valami erkély félét keresni. Remegő kézzel gyújtottam meg a cigit, alig bírtam tartani a kávét. Kinyílt az ajtó és anya lépett ki rajta.
- Rob? – kérdezte halkan, mire a szívem összeszorult. Nagyot nyeltem és próbáltam nem sírni.
- Elment! – közöltem és a várost kezdtem bámulni.
- Ugye nem vesztél vele össze? – kérdezte ijedten. Nem válaszoltam, mire folytatta: - Miért? Nem az Ő hibája volt és te kedveled Őt ahogy Ő is téged! Miért kell ezt csinálnod, miért vagy ilyen makacs? Egyszerűen képtelen vagy meglenni dráma nélkül! Hol fogsz találni még egy ilyen kedves gyereke…
- Elég lesz, rendben? – kiabáltam rá, könnyes szemmel. A legrosszabb az volt, hogy igazat mondott és nem bírtam hallani.
- Rendben! De ha van egy kis eszed utána mész! Én most haza megyek, jobbulást annak a … khm Mikenak! – hallottam ahogy becsapódik az ajtó anyám után. Elszívtam még egy cigit, majd visszamentem a korterembe. Mike még nem volt magánál. Az ablak mellé sétáltam és csak néztem a semmibe. Tudtam, hogy hibát követtem el. Mike a múltam…
- Kristen? – hátra fordultam a hang irányába és láttam, hogy Mike szeme nyitva van. Odasétáltam az ágya mellé.
- Jól vagy? – kérdeztem és megsimítottam a kezét.
- Igen… tudod sajnálom, nem kellett volna ezt tennem! Megértem, ha utálsz, de nem bírtam nélküled. Kristen én szeretlek, nem veszíthetlek el! Te nem lehetsz mással, hozzám tartozot…
- Há-hé! Mi az, hogy nem lehetek mással? Mike, én nem vagyok a tulajdonod és soha nem is voltam! Nem egy tárgy vagyok bassza meg, amit ha megnyersz tombolán örökre a tiéd marad! Úgy viselkedtetek ma, mint az ötévesek! – Mike meglepetten hallgatta az idegbeteg szónoklatomat.
- Tudom és ne haragudj, csak…

- Mike… - leültem mellé az ágyra és mélyen a szemébe néztem. – Kérlek fogadd el, hogy vége! Én nagyon szeretlek, mindig is kötődni fogok hozzád… az a négy év nem tűnik el nyomtalanul. De már nem vagyok beléd szerelmes… így meg nincs értelme együtt lennünk! – fájt látni a tekintetét, a csalódottságot benne. Az az óra, amíg aludt és én kifelé néztem az ablakon, sok mindenre lehetőséget adott. De az érzelmeim tisztázására biztos… már biztosan tudtam, hogy nem vagyok szerelmes Mikeba, ez már csak kötődés. És azt is tudtam, hogy nem bírom elengedni Robot, nekem szükségem van rá, jobban, mint bárkire.
- Azt hiszem ez ellen nem tudok semmit tenni… el kell fogadnom, hogy vége! Csak nehéz… - sóhajtotta szomorúan.
- Tudom, de idővel jobb lesz! – ez volt a leghülyébb dolog amit mondhattam, de nem jutott más az eszembe. Mit is mondhatna az ember ilyenkor?
- Jobb lesz, ha mész! – elengedte a kezem és halványan elmosolyodott.
- Kélek vigyázz magadra! – lehajoltam és homlokon pusziltam, majd vissza se nézve elhagytam a szobát. Hülyén hangzik, de nagy kő esett le a szívemről, talán megkönnyebbültem, hogy most végelegesen tisztáztam vele, hogy vége. Egyetlen dolog járt a fejemben, az pedig az volt, hogy megkeressem Robot. Vajon hajlandó lesz még szóba állni velem, azok után ahogy viselkedtem? Nem tudom, de meg kell próbálnom. Remélem otthon találom!

Kirohantam a korházból és bepattantam az első utamba kerülő taxiba. Anyám igazán itt hagyhatta volna a kocsit… A sofőrnek bediktáltam Rob címét és meg kértem, hogy a lehető leggyorsabban vigyen oda. Pampogott egy sort, hogy a rendőrök meg blablabla…, de aztán mégis sietősre vette a tempót. A szívem a hevesen kalapált, reméltem, hogy otthon van. Bár mindjárt hét óra, miért ne lenne otthon? Aztán megérkeztünk az ismerős ház elé, odadobtam a sofőrnek a pénzt, még borravalót is kapott, mert sietett. Lassan kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé. A szívem már a torkomban dobogott!
Egyszer csak egy ember rontott ki a házból és nekem még pont volt időm elkapni az ajtót, így be tudtam surranni. Mindenem remegett. Rob ajtója előtt vagy öt percig vitatkoztam magammal, hogy megtegyem vagy tűnjek el! Végül felemeltem remegő kezeim és megnyomtam a csengőt.

Benyitottam a sötét lakásba, ami kis fény volt, az is a hálószobából szűrődött kifelé. Először azt hittem talán elaludt, de aztán,ahogy egyre beljebb értem hirtelen egy női kacarászás szakította meg a csendet. hevesen dobogó szívvel araszoltam beljebb. Agyam egyik fele már érezte a bajt. Tudtam, hogy vissza kellene fordulnom, de nem bírtam, csak haladtam a félig kinyílt szoba ajtó felé, míg már ott álltam alig pár centire. Még egy lépés. A női hang újra megszólalt, pár méterre tőlem, így már tisztán értettem mit mond.
- Jaj, hogy te milyen édes vagy…a világ legcukibb vámpírja - cincogta élesen a hang, és abban a pillanatban a gyomrom görcsbe rándult. Halkan betoltam az ajtót így elém tárult az a látvány, amitől a görcs maró fájdalommá alakult mely szétterjedt a testemben, míg végül a torkomban egy óriási csomóvá összpontosult. Ott álltam lefagyva, a szemem üvegesen meredt előre. Néztem őt ahogy ott ül az ágy melletti széken, ölében egy magas fekete hajú lánnyal, akit alig takart valami. Kezei a lány hátán pihentek, fejét hátra döntötte, szeme lehunyva. Olyan még csalódottságot éreztem, hogy hirtelen levegőt is alig kaptam. Úgy álltam ott mint egy sóbálvány, nem voltam képes elmenni, de még megmozdulni sem.

A lány Rob nyakába csókolt, érzéki nyögést hallatva. Rob csak ült mozdulatlanul, nekem viszont ettől végre kifagytak a tagjaim. Képtelen voltam tovább nézni őket, túlságosan fájt amit láttam. Megfordultam próbálva visszanyelni a hatalmasra duzzadt csomót, de így is szipogva sikerült csak kifutnom a lakásból. Rohantam lefelé, kettesével szedve a lépcsőket. Az első szint lépcsőfordulójában aztán megtorpantam, a korlátra támaszkova tartottam magamat.
Hangok nélkül ordítottam, hogy lehettél ekkora marha Kristen? Miért hitted, hogy egy hét után…egy hét után jelentesz majd valamit neki? Gyötrődve görnyedtem össze, lassan kapaszkodva lejjebb és lejjebb mígnem hirtelen a falnál találtam magam. Hátamon éreztem a hideg vakolatot, csuklóm köré bilincsként záródót Rob keze.
- Kristen! Most meg hová mész? – kérdezte idegesen. Sértettség áradt egész lényéből, amitől aztán felhúztam magam. Még ez van megsértődve?! Hogy merészel számon kérni?!
- Haza!Kocsmába! Nem tudom! Minél messzebb tőled és a lotyódtól!- ordítottam a képébe, mire egy kicsit megszeppent, de aztán rendezve vonásait ugyanúgy folytatta a szegény áldozat szerepet. Dacosan szegte fel fejét.

- Nem én voltam az, aki az exfasziját ápolgatta , miközben a rendes pasiját azért hordta el mert volt mersze megvédeni őt a mocskolódástól – Rob arca csak centikre volt az enyémtől. Nyakán lüktetett egy ér az idegtől, hangja néhány helyen megremegett. De én nem riadtam meg tőle! Nagyon jól tudtam, hogy ez a célja, de nem féltem, most nem.
- Te Felhoztál egy ribancot! – sikoltottam fel, lassan életre kelt bennem a kétkedés - Elvileg a barátnőd vagyok, valaki, aki fontos neked!! – maradék hangom szinte pattanásig feszült, nem volt több mint erőtlen lihegés.
- Fontos vagy nekem bassza meg! – Rob tehetetlenül vágta öklét a falba, száját fájdalmas sóhaj hagyta el. – Kellesz nekem Kristen – suttogta elgyötörten. Összeszorult a szívem ahogy szemeibe néztem. Éreztem, hogy igazat mond, de agyam egyre csak az ölében ülő lány képeit vetítette elém.
- Akkor meg miért kellett ő? – az emelet felé mutattam. Kétségbeesetten kutattam normális magyarázat után, holott semmi értelme nem volt. Nem akartam tudomást venni az újabb pofára esésről. De amit főleg nem akartam, az a sírás volt. Dacosan bámultam a szemközti falat, mintha az tehetne minden problémámról az életben. Nem szabad bőgnöd Stew!
- Kérlek, hidd el! Nem csináltam vele semmit! Nem is tudom miért hoztam fel, csak annyira elborult az agyam. Kérlek! Hinned kell nekem! - homlokát az enyémhez nyomta, a tekintetemet kereste, már nem vádaskodott, most már könyörgött. Minden, kiejtett szótól összefacsarodott a szívem. – Kérlek. – lehelete halkan, és akkor felnéztem rá. Kínlódott, és vele együtt én is. Percekig csak álltunk ott, válaszokat keresve a másik tekintetében. Elfordultam, egyszerűen nem bírtam tovább. El kellett mennem!

Viszont Rob korántsem volt ezen a véleményen. Keményen rántott vissza maga felé, kezei a hajamba túrtak, testével szorosan a falhoz préselt. Ajkaim után kapott, és én egy gyenge ellenállás után hagytam neki, hogy megcsókoljon. A fájdalom és az öröm keserédes elegyet alkotva hullámzott bennem, miközben térde befurakodott a lábaim közé, szétfeszítve azokat.
Erősen markolta meg mellemet, amitől egész testemen végigfutott az ismerős borzongás, kéjes sikolyom visszhangzott a néptelen folyóson. Arcomon könnyek csordultak végig, gyűlöltem és élveztem egyszerre amit csinál. Durván feltépte a nadrágom csatját, hideg ujjai belém csúsztak. Lélegzetem a torkomra forrt, a rémisztő gyönyörtől, amit éreztem. Fejemet a falnak döntöttem, könnyeim lassan rászáradtak az arcomra, kezdtem elbódulni a rámtörő érzékiségtől. Ajkai a nyakamnál jártak, édes hangján suttogott fülembe. : „Akarlak! „- nyögte. Testünk állatias vadsággal mozgott, ujjai fáradhatatlanul gyötörve kényeztettek. „ Kellesz nekem!” - lihegte szenvedélyesen mire kipattantak a szemeim.

- Hogyan? – csúszott ki a számon a kérdés…egyetlen pillanatra tisztán látva magunkat. Mintha külső szemlélő lennék,úgy láttam a dolgokat, ahogy voltak. Abban a pillanatban felül tudtam kerekedni a testem akaratán, és azt tettem, amit az eszem diktált.
Rob hátrahúzódott, vágytól elhomályosult szemeiből értetlenséget olvashattam ki. Hágt persze hogy nem érti…
- Miért akarsz? Csak a sex miatt? – nem is fogtam fel mit beszélek, csak jöttek az eddig kimondatlan gondolatok, maguktól, akaratosan. – Vagy, mert végre megszereztél? Nem akarod, hogy másé legyek? – fájtak ezek a szavak, szint égették ajkaimat, de nem álltam le.
- Neked is csak egy tárgy vagyok? – időt sem hagyva neki a válaszokra, folytattam. – Fontos vagyok neked? Kellek!Akarlak! Ezt minden? –hangom fagyosan csattant a néma csendben, mintha nem is én mondtam volna ki őket.
Ő rám nézett , tanácstalanul, küszködve keresve a szavakat.
- Én…Veled vagyok igaz – nyögte ki végül halkan.

Vártam hátha mond még valamit, de ennyi volt.
- Ez nekem…nem elég. – elhalt szavaim ismét kiszabadultak lezárt börtönükből.
- Erre még nem állok készen…- eltolta magát tőlem, a korlátnak támaszkodott. – Nem vagyok biztos magamban. Túl sok volt…És én…ez a kapcsolat…még…sok…nekem még…sok. .- elfordult így nem láttam az arcát.
- Értem – motyogtam, magamra erőltetve a nyugalom maszkját. Lassú léptekkel indultam lefelé, némán, újra magányosan. Nem szólt utánam, nem állított meg.
Mire a földszintre értem már újra futottam, és száradt könnyeim útját, ujjak töltötték fel.
Ismét egyedül voltam, és hiába próbáltam legyűrni, az üresség érzése szétáradt bennem.

A napok bénult lassúsággal teltek, időm nagy részében csak feküdtem az ágyamon aludtam, zenét hallgattam, vagy olvastam. Mások hibáiról vagy problémáiról olyan könnyű volt ítélkezni.
Egy kis időre elfeledtették velem a saját gondjaimat. De az üresség, és az ő hiánya minden egyes pillanatban marcangolt. Gyűlöltem, ha csörgött a telefon és szívem őrülten dobogni kezdett, gyűlöltem anyám megrovó pillantásait, gyűlöltem hogy a lakásban mindenhol őt láttam, és gyűlöltem ébren lenni, mert akkor ő járt a fejemben. Éppen ezért a nap legnagyobb részét általában átaludtam ez a rendszer jól működött pár napig, de tisztában voltam vele hogy ez csak a látszat. Éjjelente, mikor a jótékony álmok elkerültek, Őrá gondoltam. Ő volt az, aki nem akart engem. Amint ezt beismerte mintha kést döfött volna belém a fájdalom. Nem akar engem. Nem kellek neki. Nem vagyok fontos.
Némán üvöltöttem az üresség fájdalmától miközben egyre csak könnyek nélkül zokogtam a hiánya miatt ,míg a kimerültségtől el nem aludtam.

Ajtó csengőre ébredtem, az órára nézve konstatáltam, hogy még baszottúl nincs ideje felkelnem, majd anyám kinyitja. Percekkel később szitkozódva indultam meg lefelé, úgy tűnt anyám házon kívül van, engem meg megáldottak egy ilyen csengőre fekvő hullajelölttel.
Idegbetegen téptem fel az ajtót. Rohadék postás! Nyelvemre számtalan káromkodás tódúlt, amivel elküldhetem az anyjába, de aztán hihetetlen önfegyelmemnek hála visszanyeltem őket.
- Köszönöm – szűrtem ki a fogaim között, elvéve azt a komoly két darab levélkét, ami közül az egyik amúgy is egy reklám szar. És nekem ezért kellett felkelnem. Puffogva dobtam a pultra a két papírt, arrébb sétáltam, hogy vége fejembe pumpoljak egy liter kávét, mire megint csöngettek. Na ki a faszom az már megint? Ha a postás, tényleg lerúgom a veséjét!
Feltéptem az ajtót.

Robert Pattinsonról senki meg nem mondta volna ekkora hogy világhíres szupersztár. Szakadt farmerjében, kopott csukában, borostásan, ápolatlanul állt előttem. Meghökkenve néztem rá, testem a jól ismert bizsergéssel ismerte fel közelségét, elfogott a félelem és a remény kettőse. Rob megkínzott tekintettel nézett rám, a szeme alatti karikákból rájöhettem, nem aludt túl sokat a héten. Bár én sem lehettem szebb látvány, kócos kesze-kusza haj, szakadt póló , még szakadtabb boxer alsó. No meg az elmaradhatatlan bamba Stew fej.
Fájt ránézni, még így, fáradtan és elgyötörten is gyönyörű arcára. Kimerült volt, nyúzott és fáradt. Az a Rob akit ismertem, éreztem és szerettem, most megtörten állt előttem.
Elfordítottam a fejem, mert éreztem, hogy arcom szomorú grimaszba torzul. Most miért jött ide? Nem volt még elég?
- Kristen – rekedtes hangja átjárta egész testemet borzongást idézve elő bennem. Felnéztem rá, és találkozott a tekintetünk. Szemeiből sütött a kínlódás, nem szóltam egy szót sem. Vártam. Ajka megremegett, majd elfulló, reményt vesztett hangon újra megszólalt:
- Én nem bírom ki nélküled… -
Csak álltam ott, mozdulatlanul. Szemeim lassan elhomályosultak.

Robert


Elfordítottam a fejem, ahogy kimakogtam a végzetes mondatot! Tudtam, hogy ezzel örökre eltaszítom magamtól, tudtam és mégsem voltam képes rávenni magam, hogy most azonnal visszaszívjam, amiket mondtam és könyörögjek neki, maradjon. Még hallottam, ahogy azt motyogja: „értem”, de mikor oda kaptam a fejem már lefelé kullogott a lépcsőn. És én nem állítottam meg…hagytam kisétálni az életemből! Talán így helyes…talán, pont ez a rossz. Egyet tudok csak biztosan: nem hagyhatom, hogy az érzelmek elragadjanak, főleg nem egy olyan nő felé, aki nyilván valóan nincs tisztában a sajátjaival. Még nem késő, még képes vagyok elfelejteni és újra visszazökkeni a régi életembe. Talán Kristen Stewart még nem hagyott bennem végzetes nyomot és ki tudom törölni, mintha soha nem is létezett volna.
Ezekkel a gondolatokkal kullogtam vissza a lakásomba, ahol az a nő – akinek még a nevét sem tudom- volt. Ránéztem és csak egyet akartam: egyedül lenni és az öntudatlanság édes homályába merülni.

Másnap reggel nem is volt probléma, hiszen a forgatás elvonta a figyelmem és nem gondoltam annyit Kristenre, amíg a szerepben voltam. Ám a szünetek és az esték rémesek voltak, mintha valami alapvető létszükséglet hiányozna. Mondjuk a levegő? Igen, azt hiszem annyira fuldoklottam a magányban. Ez másoknak is feltűnt. Jackson, nem értette mi van velem mostanság. Mióta Kristen…szóval megint rá voltam cuppanva a társaságára, amit az utóbbi időben hanyagoltam, pedig előtte napi szinten vedeltünk együtt. De ma este nem tudott velem tartani, így egyedül indultam haza…
- Rob! – hallottam meg a hátam mögött az ismerős hangot. Kelletlenül hátra fordultam és kérdő tekintettemmel bíztattam Leightont a folytatásra. – Szóval csak arra gondoltam…persze csak ha van kedved, hogy ihatnánk valamit, valahol! – nyökögte lihegve, úgy tűnt futott utánam. El sem tudja képzelni, milyen életmentő volt ez az öltet. Rögtön Őt kellett volna hívnom, nem is tudom, miért nem így cselekedtem.
- Menjünk! – bólintottam, mire boldogan beszállt a kocsiba. Az este jobban telt, mint hittem. Leightonnak köszönhetően, csak alig néhányszázszor jutott eszembe Kristen. Ez már haladás…

Az éjszaka megint rémes volt, alig aludtam. Csak forgolódtam és azon járt az agyam, vajon helyesen cselekedtem-e. Lehet-e helyes az, ami ennyire kínoz? Mindenhol Ő van…egész nap csak rá vagyok képes gondolni és mindenről Ő jut eszembe. De Ő akarta így. Kristen kényszerített erre…
Igyekeztem minden percben magam mellett tartani valakit. Általában Leightonnnal lógtam, Ő mindig ráért és ráadásul szeretek is vele lenni, nagyon jó barátom. Bár nem voltam valami jó társaság, mégsem panaszkodott. Úgy tett, mintha nem venné észre a nyilvánvalót: zombi lettem. Nikki már korántsem zavartatta magát. Miután kiszedte belőlem, mi történt - és leüvöltötte a fejem, hogy még csak meg sem ismerhette-, azért tanúsított némi sajnálatot és bíztatott csináljak valamit, mert rossz rám nézni. Nem foglalkoztam vele, úgy voltam én tudom, mi a jó nekem. Így tengettem napjaimat… egyedül és szétesve.

Reggel zihálva ébredtem…nem emlékeztem az álmomra teljes egészében. Két dolgot tudtam: Kristen szerepelt benne és valami rossz történt vele. Nem tudom mi, csak az érzésre emlékszem, amit akkor éreztem, mikor felfogtam, hogy Ő már nincs! Hiányzott az illata, a nevetése, az egész lénye, a csókjai, az ölelése, a gyönyörű szeme. Ő maga! Az álmomban nem bírtam nélküle és azt hiszem be kell látnom, hogy a való világban is hasonló a helyzet. Hülye vagyok, egy idióta ráadásul a legnagyobb. Az ölembe pottyan az a nő, akiről egész életemben álmodoztam és én… én a saját baromságom miatt eldobom. Hogy is gondoltam, hogy képes vagyok elfelejteni? Egyáltalán miért akartam? Mert félek egy komolya kapcsolattól? Igen, ezért tettem! De nem leszek többé beszari. Nekem Ő kell, senki más, csakis Kristent akarom!
Ezzel a felismeréssel vágódtam be a kocsimba és hajtottam amilyen gyorsan csak lehet. Nem sokkal később már az ajtaja előtt szobroztam és vacilláltam, hogy csöngessek-e vagy sem! Aztán gyorsan benyomtam a gombot és görcsbe rándult gyomorral várakoztam. Hírtelen kinyílt az ajtó és Kristen ideges, majd mikor észrevett, meglepett arcával találtam szemben magam.

Ahogy ránéztem, mérhetetlen utálat lett urrá rajtam. Mindig tündöklő arca most beesett volt, szemei kialvatlanságról tanúskodtak. Haja kócosan lógott a vállára. És mindez miattam…nem gondoltam, hogy ennyire kikészíti! A legviccesebb az volt az egészben, hogy így is eszméletlenül kívánatos volt. Semmit sem vett el a vonzerejéből ez a hét, amit miattam szenvedett végig. Testem bizseregni kezdett, ahogy végig néztem rajta. A válla kikandikált a régi pólóból és szexi combjait sem rejtette el szemem elől az a kis boxer. Újra az arcára néztem, amit ahogy tekintetünk találkozott, fájdalommal teli szemmel elfordította. Gyűlöltem magam, amiért ezt tettem vele. Egy rohadék vagyok semmi kétség… talán hagynom kéne, előbb utóbb csak túl lesz rajtam! De nem, erre képtelen vagyok. Itt az idő te majom, ne hezitálj már! Egyszerűen csak tálalj ki neki…
- Kristen – kezdtem bele kínlódva. Ismét rám kapta a tekintetét, de nem szólt semmit. Kérdő arca, bizonyította, hogy várja a folytatást. Én pedig belekezdtem: - Én nem bírom ki nélküled…- megint elhallgattam, de Kristen sem igyekezett megszólalni. Csak állt velem szemben, én pedig figyeltem, ahogy csodaszép szemei elhomályosulnak…