You can be my Bella - 3. fejezet

Valami új...valami régi...

Kedves Olvasók! Elkészült a 3. fejezet… nagyon sokat dolgoztunk vele, bár ez általában így van! Szóval nyomatékosan szeretnénk megkérni mindenkit, aki elolvassa, hogy írjon nekünk kommentet! Nem sok idő néhány sort leírni, viszont nekünk sokat segít a további munkában! Reméljük ezúttal aktívabbak lesztek!
Lady&Brianna

Ez a féri más volt. Nem az akinek önelégült mosoly játszik az arcán. Nem az aki arrogáns viselkedésével megőrjít. Nem. Rá kellett jönnöm, hogy az nem Ő. Az csak egy jól felépített álca, amitől nehezen szabadul meg. De nekem megnyílt. Teljesen más, mint amilyennek mutatja magát. Ezt a részét meg akartam ismerni. Nem tudok csak úgy elsétálni és elfelejteni, ami történt… ez már több annál.
Lassan elhúztam ajkaimat, de ölelése nem engedett messzebb.
- Tényleg mennem kéne! – suttogtam, megtörve a síri csendet. Csalódottan felnyögött és szorosabbra fonta karjait körülöttem.
- Nem maradnál? Esküszöm, egy ujjal sem nyúlok hozzád… már megtanultam kontrolálni magam – egy angyali mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Nem erről van szó. Anyám egy sárkány és már rég otthon kéne lennem a hajfestékével és már – Mike is vár… lett volna a mondat folytatása, de ajkamba harapva, inkább elhallgattam. „Mike…Mike” ismételgettem magamban, de valahogy nem bírtam megmozdulni. Tudtam, nem helyes amit csináltam – és jelent pillanatban csinálok -, mégsem bírtam lemászni róla, bűnöm bizonyítékáról…Robert Pattinsonról.

- Egy feltétellel viszlek haza – kidülledt szemekkel néztem rá… hát nem érdemeltem ki eléggé, hogy haza vigyen? – Látni akarlak holnap! Szükségem van rá…- motyogta nagyon halkan.
- Holnap után ráérek – mondtam, de már meg is bántam. Rossz Stew, nagyon rossz. Aztán, mintha fellélegzett volna.
- Rendben, de holnap felhívlak! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. – Tudom a szádod – ahogy meglátta a meglepődött képem, azonnal magyarázkodni kezdett. – Tudod, vannak kapcsolataim – nem tudtam rá haragudni. Ezek szerint tényleg nagy hatással voltam rá. Ugyan Kristen, ne dagadjon már a melled. Semmi jó nincs ebben, éppen megcsalod a pasid!
- Oké – rebegtem… miért lenne olyan nehéz nemet mondani. Elégedetten elvigyorodott és ismét ajkai közelítettek az enyémek felé. Ajaj… mint egy rongybaba hullottam vissza mellkasára és kóstolgattam finom ajkait.
- Akkor menjünk! – majdnem előrebuktam, ahogy megszakította a csókot. Kellett pár pillanat mire felfogtam hol is vagyok és mi történik.
- Jobb lesz, ha hívok egy taxit. Nem lenne szerencsés, ha te vinnél haza! – azt nem kötöttem az orrára, miért. Elég ha én tudom. Anyám… Mike… anyám…Mike… brrr, még a hideg is kirázott a párostól. Mi vár még rám. Sóhajtva lemásztam róla. Rob azonnal követett, végig figyelt a telefonálás közben is. – Öt perc és itt a taxi – a telefonom visszacsúsztattam a zsebembe, amin mellesleg húsz nem fogadott hívás díszelgett.
- Ideje búcsúzkodni! – csábos mosollyal indult meg felém és mikor kezei a derekamra csúsztak – ma már sokadszorra -, megint nem volt egy épp gondolatom sem és ezt Ő pontosan tudta.

Az utcára érve nem csak a hideg szele csapott meg, hanem a bűntudaté is. Mit teszek? És még élvezem is. Teljesen meg vagyok lepődve magamon, én nem ez vagyok. Eddig nem ez voltam.
„Isten nem ver bottal”- szokták mondani. Erre én is ráébredtem, amit beléptem a házba. Néma csend volt, már éppen elértem volna lábaimmal az első lépcsőfokot, mikor a villany felkapcsolódott. Rossz érzésem volt és, mikor meghallottam a már olyan jól ismert fenyegető hangot, egyenesen a rosszullét kerülgetett.
- Kristen Jaymes Stewart, mégis hol a büdös francban voltál délután háromtól? Van fogalmad róla mennyi az idő? Kilenc óra. Mégis mit csináltál hat órán keresztül? És a telefonod miért nem veszed fel? Tudod, mennyire aggódtam érted, kislányom? – tíz másodperc alatt egy tucat kérdést szegezett nekem, de ahányszor szólásra nyitottam a számat, jött a következő. Beláttam, hogy itt ma én nem fogok beszélni. Intettem neki egyet és kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb felérjek és ne kelljen tovább hallgatom anyám.
Becsuktam az ajtóm és nekidőltem… itt legalább biztonságban vagyok.

- Végre itthon! – tévedtem bassza meg. Mike állt velem szemben, az arcán látszott, hogy már alig várta, hogy kérdőre vonhasson. Szép kis estének nézel elébe Kristen Stewart. – Várom a magyarázatot – számon kérő arcától ideges lettem. Nem bírom, ha számon kérnek.
- Milyen magyarázatról beszélsz? – kérdeztem gúnyosan, miközben kikerültem, hogy végre rágyújtsak. Anyám és Mike külön-külön is sok, de együtt… rémálom.
- Elmondom neked milyen magyarázatot… két napja nem beszéltünk, ma meg átjövök és te hol vagy? Sehol! – sopánkodott. Nem igazán figyeltem rá, unottan a korlátra támaszkodtam és beleszívtam a cigimbe. – Figyelsz te rám? – fordított maga felé idegesen.
- Jah… egyébként meg, ha tényleg tudni akarod elmondom hogy – majdnem kimondtam, de visszatartottam magam. Mike nem ezt érdemli, hiába vagyok most rá mérges. – egy megbeszélésen voltam az új filmmel kapcsolatban! – ez még hihető is.
- Csak ennyi? Ezt nem tudtad elmondani? – úgy tűnt nem nagyon hisz nekem. Basszus…
- Tudod, hogy útálom ha számon kérnek! – elnyomtam a cigit és bementem.
- Sajnálom én csak azt hittem… áh felejtsd el, hülyeség! – megrázta a fejét, mintha valamilyen rémképet akarna kiűzni belőle.
- Én vagyok kicsit feszült – sóhajtottam.
- Szeretnéd, hogy megmasszírozzalak? – kérdezte mosolyogva és keze már vállamon volt.
- Nem! – olyan sebesen húztam ki magam karjai alól, mintha égetne.
- Rendben – eléggé meglepte a reakcióm, sosem csináltam még ilyet. – Akkor csináljunk valami mást! – egyre közelebb araszolt hozzám, míg végül elfogyott a távolság. Innem már nem volt menekvés.

Kezei a csípőmre simultak és magához húzott. Megsimítottam az arcát és ajkaink egymásra találtak. Vártam a bizsergést, de nem jött. Az ágy felé húzott és ledöntött rá, hogy fölém kerekedjen. Újra megcsókoltam, kezei a pólóm alá csúszva simogatták hátamat. Újra vártam, hogy a bizsergés beköszönjön hozzám, de még mindig semmi.
Egyre jobban aggasztott a dolog és, ahogy a délutánra gondoltam beleremegett a gyomrom. Szinte libabőrös lettem a puszta gondolattól, hogy Rob ajkai kényeztetik nyakam. Tessék itt az érzés, amit vártam, de nem így. Mikenak kéne kihozni a belőlem.
Egy pillanatra abba hagyta és a szemembe nézett. Majdnem felsikítottam a látványtól, ami a szemem elé tárult. Nem Mikeot láttam… kellett nekem Robertre gondolnom. Megráztam a fejem, mire eltűnt az arca.
Egy pillanat alatt löktem le magamról Mikeot és pattantam fel az ágyról, mint egy sültbolond. Talán az is vagyok… ilyet képzelni.
- Most mi van? – érdeklődött az ágyon terpeszkedve. Most erre mégis mit válaszolhatnék? „Nincs baj drágám, csak egy másik férfit képzelek a helyedbe…” Szép lenne.
- Elég fárasztó napom volt. Aludni szeretnék! – magyaráztam hibbant viselkedésem okát.
- Hát persze, mint ahogy az utóbbi pár alkalommal, ha veled akartam lenni! – mondta gúnnyal teli hangon. Visszagondolva mostanában tényleg elutasítottam, ha úgy közeledett.
De ennek most más oka volt, akinek neve is van. Mi lesz így velem… velünk?
Mike durcásan fordult a másik oldalára, mikor befeküdtem mellé, nekem meg a bűntudatom egyre nagyobb volt.

Ahogy Robert megígérte felhívott kora délután. Szerencsére Mike, ekkor már sehol nem volt. Még akkor is meg volt sértődve, mikor lelépett.
A további szabad óráimban anyámnak ugráltam. Mindig volt valami, amit csinálnom kellett. Legközelebb órabérben fogom nyomni, az tuti.
Este izgalommal feküdtem le aludni, tudván, hogy másnap találkozóm lesz. Ez a fajta izgalom ismeretlen volt számomra… régen éreztem már ilyet. Utáltam magam az érzés miatt, ugyan akkor nem voltam hajlandó megfosztani magam az izgalom okozójától.

Amint kimásztam az ágyból rögtön úgy éreztem, egy percet sem aludtam. Nem kellett hozzá tükör hogy megállapítsam: a kinézetem a mosott szarral egyenlő. Bár ez nem volt újdonság, a mai nap mégis zavart. Bár mindent magamnak köszönhetek, ha nem agyalok folyamatosan az együtt töltött időn, ha nem idézem fel a csókjait, az érintéseit, akkor talán el is tudtam volna aludni, és nem csak izgatottan forgolódtam volna. Fáradtan nyúltam a mobilom után. Egy új üzenet. „Háromkor érted megyek… RP..” ennyi volt az egész üzenet, de ettől a pár szótól is majd kirobbant a szívem a helyéről. Addig még van két órám. Elindultam a fürdőszobába hogy valami emberi külsőt csináljak magamnak, csakhogy anyám épp a WC-n trónolt, így lefelé vettem az irányt, legalább iszom egy kávét. Csak hogy a kanna kitikkadva rostokolt a pulton. Igen, az én anyám a legjobb fej a világon. Hát akkor amíg főzők egy újat legalább eszem valamit , a hűtőn egy cetli fogadott „ Nincs semmi kaja, menj vásárolj be!”..

Rángatóztam pár sort az idegtől, miközben apró darabokra téptem a lapot, hátha megtudom etetni vele darabonként az egészet. Hallottam, ahogy anyám az a drága jó lélek, lefelé trappol a lépcsőn. Mielőtt még az idegbaj legyűrt volna, gyorsan felfutottam a fürdőbe. Pff… legalább befújhatott volna maga után ez a bűzős borz. Kinyitottam az ablakot és végre odaálltam a tükör elé. Nem is vagyok olyan gáz, egy fürdő néhány kiló vakolat meg egy liter kávé és máris jobb. A meleg víztől teljesen lenyugodtam, így szinte fapofával fogadtam anyámat és az újra írt bevásárló listáját. Magamra kaptam a nacimat, a zöld ingemet, és a lassan szakadozó Dorkómat. Most mit szépítsem a dolgot? Nincsenek „csini cuccaim” mint a rendes csajoknak, én ilyen vagyok szakadt és slampos. Ma még ki is tettem magamért, mert megfésülködtem.
Öt perccel három előtt türelmetlenül szürcsölgettem a kávémat a konyhapultnak dőlve, vajon mikor ér már ide?
Anyám gyanakodva méregetett, de nem szólt egy szót sem. A telefon rezegni kezdett a zsebemben és én már repültem is kifelé. Persze hát mégiscsak rólunk van szó, anyám nem bírta ki:

- Most meg hová mész? – rikonyálta mikor épp kijutottam volna.
- Hát vásárolni, hova mennék? – hazudj Kristen! Hazudj! Magabiztosan, mintha az igazat mondanád.
- Kocsi kulcs? – lóbálta a kezében, miközben szinte hallottam, ahogy sebesen forognak a kerekek az agyában, megpróbált rájönni a dologra.
- Nem kell, egy barátommal megyek. –vágtam rá és egyre kijjebb araszoltam.
- Kivel?
- Nem ismered!
- Minden barátod ismerem!
- Őt nem! – nyomatékosan ejtettem ki mindkét szót, fogja már fel végre és hagyjon békén!! Végre kinyitottam az ajtót, a langyos szellő lágyan simogatta az arcom. Teljesen leizzadtam anyámtól. Körbe néztem, a fekete Volvo ott állt ahol a legutóbb is. Hál’ Isten Rob most nem támaszkodott a kocsi oldalának, megnéztem volna Twilight függő anyám fejét ha meglátja a naaagy Robert Pattinsont miközben az a lányára várakozik éppen. A kocsi sötétített üvege jótékonyan elrejtette őt, így megóvva anyámat egy szívrohamtól. Elindultam a kocsi felé, számoltam azzal hogy anyám bizonyára ott áll majd az ajtóban és árgus szemekkel fog figyelni. Próbáltam jelezni Robnak a tekintettemmel, reméltem megértette az üzenetem lényegét „ Ne merj kiszállni az autóból! „ Mindenesetre ott maradt ahol volt így mikor bemásztam mellé, anyám nem láthatott semmit.

- Gyorsan menjünk innen mielőtt...
- Mielőtt mi? – kérdezte nevetve.
- Mielőtt anyám darabokra szedne – adtam meg a várva várt magyarázatot, de a fejét elnézve, jobb lett volna valami hazugság. Szemei kikerekedtek és beletaposott a gázba, mintha az élete múlna rajta, hogy távozzunk. Mondjuk nem sokat téved…
Rob vezetési stílusát nem mondanám óvatosnak, úgy csúszott be a kocsik közé, hogy nem győztem markolni az ülésem. Egy ideje már mentünk, mikor eszembe jutott, hogy fogalmam sincs hova tartunk. Talán a megint a lakására? Az tetszene neked, mi? Hát, az igazat megvallva… jaj, egyre rosszabb vagyok! Próbáltam kizárni ezeket a bűnös gondolatokat a fejemből.
- Hova megyünk? – törtem meg a csendet. Rob elvette tekintetét az útról és rám szegezte. Áthatóan vizslatott. Bár ne tette volna… azonnal levegő után kezdtem kapkodni, mintha nem lenne elég oxigén az autóba. Azok a csodás kék szemek…
- Arra gondoltam ehetnénk valamit! Ismerek egy nyugis éttermet a külvárosban – folytatta a bámulásom és a mosolyából arra következtettem, észrevette, milyen hatással is van rám a puszta nézése… megint.

- Fasza, ma még semmit sem ettem – sóhajtottam, mialatt kényelmesebben elhelyezkedtem az ülésben – ez nálam annyit tett, hogy felpakoltam a lábam a műszerfalra. - Rob elmosolyodott a cselekvés láttán, de úgy tűnt nem zavarja sőt… - Anyám nem egy konyhatündér! – magyaráztam a nagy helyzetet. Megértően bólintott egyet és a következő pillanatban meg leparkolt étterem előtt. Már készültem volna kiszállni, de elkapta a karom és visszafordított maga felé. Mosolyogva beharaptam az alsó ajkam, ahogy rájöttem mit szeretne. Ez a mosoly elég is volt neki, hogy felém hajoljon. Ahogy megéreztem hideg lélegzetét, mint egy pióca tapadtam az ajkaira. Ennyit a hidegvérről, Stew.
Kezei össze-vissza kalandoztak rajtam – de most semmi illetlent nem tett -, mialatt én kócos haját babráltam és próbáltam nem elájulni. Aztán ajkai eltűntek…
- A köszönés kimaradt! – suttogta a fülembe, majd a nyakamhoz hajolt és apró csókokat lehelt rá.
- Aha – ez volt a legértelmesebb, amit ki tudtam nyögni. Elmosolyodott és elhajolt a nyakamtól, így végre kicsit tisztulni kezdett a fejem.
- Menjünk! – javasolta, amivel nagyon egyet értettem. Még egy perc itt vele és nem állok jót magamért, az tuti!

Ahogy beléptünk, feltűnt, hogy nagyon kevesen vannak. Tényleg nem egy központi hely. Meglepett, hogy Robot szinte haverként üdvözölte a tulaj, majd biztosított nekünk asztalt egy félreeső kis sarokban.
Már majdnem elájultam, mire a pincér kihozta az ebédet. Most kivételesen az éhség miatt kerülgetett az eszméletvesztés veszélye.
- Miért pont ide? – kérdeztem kíváncsian egy újabb falat magamba tömése után.
- Itt kevesebb az esély rá, hogy megtalálnak – mondta cseppet sem vidáman.
- Ez úgy hangzott, mintha utálnád az egészet! – jegyeztem meg halkan. Rob elnevette magát, de nem az öröm miatt. Ez egy kétségbeesett nevetés volt.
- Mert útálom is! Vagyis szeretem, amit csinálok, de kiborítanak a velejáró dolgok. Puccos partik, pletykára éhes fotósok, sikítozó tinik és mamáik! Ez nem én vagyok – rázta a fejét keserűen. Tényleg nagyon félreismertem. A látszat néha csal és az ő esetében, én belesetem a csapdába. Hittem a média által gondosan kialakított képnek.
- Tudod, nagyot tévedtem veled kapcsolatban! – úgy döntöttem vele is megosztom felfedezésem.
- Beképzelt majomnak hittél, mi? – nevetett fel, de nem tudott átverni. Éreztem a hangján, hogy rosszul esik neki, hogy ezt gondoltam róla.

- Igen. De mint mondtam tévedtem! – ismételtem magam.
- Akkor már nem taszítalak? – kérdezte reménykedve.
- Eddig sem taszítottál! – csúszott ki a számon. Remek Kristen… miért nem mondod neki rögtön, hogy megőrjít? – Úgy értem, most, hogy tudom milyen vagy egész megkedveltelek! – igazából kicsit ferdítettem, ugyanis ez már nem pusztán annyi, hogy kedvelem.
- Ez szomorú – lehajtotta a fejét és nagy levegőt vett. – Én nem csupán kedvellek …- nem folytatta, de nem is kellett.
- Tudod nekem… nekem – valahogy nem akart a számra jönni a vallomás – van valakim! – a torkomat szinte égette, ahogy kimondtam.
- Tudom! – sóhajtotta lemondóan, de egy perc múlva elmosolyodott. – Remélem már nem sokáig! – végülis mire számítottam? Tényleg nem úgy viselkedem, mint akinek van pasija és szereti.
- Héj… össze vagyok zavarodva, oké? – mondtam morcosan.
- Én várok! – reménnyel teli hangja, kicsit megenyhített engem is. De mégis meddig vár? És én mit akarok? Ezzel majd később foglalkozom. Ez az… mindig ezt csinálom, ha probléma van hárítok. Talán anyámnak igaza van és semmi nem veszek komolyan? Nem, neki nem lehet igaza!

Valahogy nagyon nem akaródzott bemennem a házba. Már legalább a huszadik utolsó búcsúcsókunkat váltottuk a Volvo sötét biztonságágában.
- Holnap? – kérdezte reménykedve.
- Pénteken! – feleltem nagy nehezen, mire lemondó sóhaj szakadt fel ajkai közül. – Az csak két nap – forgattam a szemem.
- Itt leszek! – egy újabb csók reményében hajolt felém, amire készséggel válaszoltam ismét. Már meg sem lepődtem magamon. Teljes nyugalommal ízlelgettem ajkait.
Nem tudom, hogy lehetett akkora szerencsém, hogy anyám már aludt. Úgy tűnik a fentiek megsajnáltak és ma kimenőt adtak nekem.
Kár hogy ez a sajnálat nem tartott ki a hét további napjaira is. Úgy tűnt anyám jól felszívta magát a titkolózásomon mivel most még jobban az agyamra ment mint általában. Nem mintha eddig olyan sokat dumáltunk volna, de most már a kommunikációnk lesüllyedt egy szintre. Ezen a szinten anyám parancsolgatott én pedig vagy csináltam vagy szartam rá. De ő még csak a tortúra egyik részét tette ki.

Mert persze ott volt még Mike aki az kiakasztást lassan felsőfokon űzte, a nap minden percében a sarkamban lógott, jött velem tankolni, boltba, cipőt venni, állatorvoshoz. Mint egy tapadó korong, amit képtelenség leszedni. Esténként kétségbeesetten hárítottam a közeledését fejvájásra hivatkozva. Persze mindig besértődött, de rá hagytam, had morogjon magának.
Egyre többször kezdett el kérdezősködni, nagyon jól tudtam, hogy gyanakszik. Pengeélen táncoltam, de én még örültem is neki. Mikenak már kevésbé, folyamatosan arról hadovált hogy már nem szeretem , hogy találok valaki mást, és akkor majd beletiprok a sérülékeny lelkivilágába. Ohh… Nálam aztán senki sem ismeri jobban a sérülékeny lelkivilágát, bár az érzékeny ego jobb kifejezés lenne rá.
- Paranoiás vagy! – oltottam le ha rá tért a témára. De sajnos ha belegondoltam rájöttem igaza van, beletrafált a dologba. Akárhányszor ránéztem emlékeztetnem kellett magamat az érzéseimre. Már nem voltam biztos bennük. Ez mind Rob miatt volt… „- Én várok!” jutott eszembe az ígérete amit még az étteremben tett nekem. Beleborzongtam a szavak jelentésébe.
Ismerem már annyira hogy bízzak benne? És mi lenne akkor Mikeal? Nem bánthatom meg ennyire, bármennyire is idegel az utóbbi időben, akkor is a barátom és én… én szeretem..
Tényleg? Tényleg szeretem, vagy csak a megszokás kötelei fűznek hozzá? És mi van ha ezeket a köteleket elnyisszantják azok az érzések amik egyre erősebben vonzanak Hozzá?..
Valaki régen azt mondta A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más?
Most határozottan állíthattam a válasz: én magam.

Végre elérkezett a péntek, késő délután volt és fülledt meleg. Anyám annyi jeges teát vert be amennyitől teljesen kiütve hevert a díványon. Szabályos időköz önti horkantása biztosított arról hogy alszik. Mikeot is elpateroltam haza hogy végre nyugtom legyen. Igaz nehezen akart menni de bedobtam a menzesz kártyát - hogy mennyire kivagyok tőle – na akkor aztán porzott utána az út. Ebből is látszik hogy nem figyel rám, akkor tudná hogy két hete lett vége, de mindegy is, a lényeg hogy elhúzott, és minden adott volt hogy kiosonhassak a házból.
Csak egy probléma volt: Rob baszott felhívni. Egyre idegesebben figyeltem anyámat, nehogy kialudja magát és idő előtt felkeljen, de ő csak feküdt ott mint egy darab sonka.
A nagy várakozásban próbáltam elfoglalni magam ezért visszaosontam a szobámba . Eldöntöttem, hogy ruhát cserélek, addig turkáltam a szekrényem hátuljában míg ráakadtam egy fekete darabra, nem hogy nem volt ismerős, de még csak nem is láttam eddig. Ki sem gondolt kérdésemre már tudtam is a választ: Anya!..

Most valahogy nem utáltam ezért annyira mint máskor, mert ez a ruha még egész jó darab volt. Vagy legalább nem volt olyan hajmeresztő mint az eddigiek. Egyszerű fekete feszes anyag, igaz a hát kivágása leért a derekáig,… a mellrésze is rendesen ki volt vágva, ráadásul rövid volt , alig a combom közepéig ért. Nem érdekel! Inkább nézzek ki kurvának mint apácának nem? Felhúztam a fekete tornacsukámat, mert abból nem engedek. Megnéztem a telefonom, semmi… Füleltem egy kicsit…anyám még mindig horkol. Még jók vagyunk csak siessen. A maradék időben próbálkoztam valami sminket a fejemre tenni, legyen meg az összhatás. Épp a hajamra kentem valami vax félét – amiről tegyük hozzá nem is tudtam hogy létezik – mikor a telefonom hirtelen vad rezgésbe kezdett az asztalon. A szívem kihagyott ahogy odaléptem az asztal mellé. Bejövő Hívás: RP..

- Halo? - suttogtam izgatottan a telefonba.
- Én vagyok az… miért suttogsz? – kérdezte Rob a vonal túl végéről.
- Anyám alszik…
- Aha… hát akkor halkan gyere ki, mindjárt ott vagyok. – hallottam a hangján hogy mosolyog, ha látná én hogy vigyorgok.
Letettem a telefont és ha lehet egyáltalán olyat, akkor lábujjhegyen lerobogtam a lépcsőn. Anyám még mindig hortyogott így sietősen felhúztam a bőrdzsekimet, fogtam a táskám ás az ajtó felé lépdeltem. Jobb nem kísérteni az ördögöt. Főleg ha az abbahagyja a horkolást…A lábam megállt a levegőben, ujjaimat keresztezve könyörögtem magamban. „ Kérlek ne ébredj fel!Kérlek!Kérlek!”..Már azt hittem bebukom a dolgot mikor anya az oldalára fordult: „ Kristen…”- picsába!!.. „Kristen menj el a mosodába… hmm és.. ne…ne…ne a drágát…phh…ne vakarózz… ne feleselj.. „mormolta magában majd újra egyenletes horkolásba kezdett. Esküszöm anya, hogy nem fogok vakarózni! – mosolyogtam felszabadultam amint kiléptem az ajtónkon.

Rob már ott várt rám a kocsival, beültem mellé és vártam, hogy elinduljon. De csak nem akart. Ránéztem, arcáról sugározott az elragadtatottság.

- Mi van?
- Nagyon dögös vagy – suttogta rekedt hangon. Lesütöttem a szemem, mindig zavarba jöttem ha nyíltan bókoltak nekem, hát még ha ő teszi azt. Ujjával az állam alá nyúlt, kényszerítve hogy a szemébe nézzek. – Akkor is az vagy, még ha nem is hiszed el – nagy tévedés! Neki mindent elhittem amikor így nézett rám, átható tekintetétől libabőrős lettem. Ajkai finoman simítottak végig a nyakamon majd a számon, követelőzően közelebb húztam magamhoz, ujjaim a hajába kúsztak. Lihegve vártam mikor vesz birtokba nyelvével, de ő csak elmosolyodott és gyöngéden eltolt magától.
- Így semmi nem lesz az esténkből – lehelte vigyorogva – ne becsüld túl az akaraterőmet. Újabban úgy is nekem kell téged figyelmeztetnem…- még mindig vigyorgott mikor beindította a motort. Én nem szóltam semmit, fölpakoltam lábaimat a műszerfalra. Ugyan mit mondhattam volna neki? Sajnos teljesen egyetértettem vele.

Megint a külvárosban kötöttünk ki, tudtam hogy szeret ilyen helyekre járni, ahogy ő mondaná” biztonságosak voltak”… Egy otthonos kis bárban töltöttük az est hátralévő részét. Robot persze itt is ismerősként fogadták. Egy félreeső boxban iszogattunk – bár az idő nagy részét csókolózással töltöttük, de ezen kívül- meséltem neki a szerepeimről, anyámról – furcsa hogy ez a téma mennyire lekötötte – és a kutyáimról. Mikor már teljesen kitikkadtam ő kezdett beszélni, főként Londonról, a családjáról, az ottani barátairól. Kérlelésemre taglalta a Leighton témát is – ez viszont engem kötött le nagyon -, mesélés közben sokszor hozta elő a „csak barátok vagyunk” dolgot. Valószínűleg nem bírtam uralkodni az arcvonásaimon, és grimaszoltam. Rob elégedett vigyorából következtetve tényleg ez lehetett a helyzet. Késő éjjel volt már mikor leparkolt a házunk előtt. Mintha a Volvo üléséhez ragadtam volna, tettem a hülyét mikor ki kellett volna szállni.

- Hát nem volt még elég belőlem ma estére? – kérdezte Rob halkan. Hangja komoly volt, így hát komolyan is válaszoltam:
- Egyáltalán nem! – ajkam némán formálta a szavakat. A következő pillanatban karok ragadtak meg , aztán már csak arra eszméltem, hogy Rob ölében ülök. Szája egyetlen másodpercig sem engedett. Puha kezei mohón csúsztak be a szoknyám alá, miközben én már az ingét gomboltam. Édes nyelve telhetetlenül ostromolt míg már levegőt sem kaptam. Vagy a levegőhiánytól vagy az észveszejtő csókjától, de szinte karnyújtásnyira voltam az eszméletvesztéstől. Végül erőtlenül lihegve omlottam mellkasára, beszívtam őrjítő illatát . A vágy elviselhetetlen volt, akartam!Most rögtön, itt ebben a pillanatban! Rob ujjai becsúsztak a tangámba és engem – ismét – kéjes sikolyom rántott vissza a felszínre. Ott feküdtem Rob mellkasán, szíve a fülem alatt dübörgött. Az érzékiség mocsarában vergődtem, miközben ujjai finoman kényeztettek.

Testem kínlódva vágyott rá , az eszem mégis azt kiáltotta „Ne tedd!”..Hátra dőltem hogy a szemébe nézzek, és akkor majdnem megtörtem. Tekintetéből égető vágy áradt felém, kínzó vágyakozás az egyesülésre. Elfordítottam a fejem, túl gyáva voltam hogy a szemébe nézzek.
- Nem tehetjük. – suttogtam rekedten. Amint kimondtam már el is tolt magától. Éreztem a csomót a torkomban, a feltörni készülő könnyek előfutárát. Lemásztam róla miközben tudtam , ő azt várja hogy ránézzek, hogy mondjak valamit! De képtelen voltam bármit is mondani... Csak egy dolog volt, amit soha nem gondoltam még ennél komolyabban.
- Sajnálom – hebegtem kikászálódva a kocsiból. Befelé indultam, imádkoztam hogy menjen el amint kiszálltam! Akkor nem éreznék ekkora bűntudatot, nem érezném hogy csak játszom vele. A kocsi nem mozdult, sötéten várakozott míg csak el nem értem az ajtót. Minden erőmmel küzdöttem a késztetés ellen, nem szabad hátra néznem. Ha látnám az autót amiben Rob valószínűleg most dönti el hogy örökre végez velem - nem pazarolva az idejét egy ilyenre mint én- valószínűleg nem lennék képes belépni az ajtón. Minden idegszálam őrá vágyott, így amint a kilincshez értem és a kocsi motorja egyúttal beindult, kicsordultak azok a könnyek amiket nem tarthattam tovább. Helyesen döntöttem!Helyesen! Ez volt a Helyes döntés! Ezt skandáltam magamban, míg le nem győztem a zokogást hogy aztán belépjek az ajtón. A házban teljes volt a sötétség, anyám horkolása most egy emelettel feljebbről jött. Az orromat törölgetve másztam fel a lépcsőn , alig vártam hogy bedőlhessek az ágyamba. Felkapcsoltam a lámpát, de amint kigyulladt majd összepisiltem magam. Mike állt a sötétben, arcán ingerült kifejezés ült. Ennek meg vajon mi baja?

- Halálra ijesztettél te marha – rivalltam rá, de a döhös hatást elmaradt, hangom rekedtsége miatt.
-Kit érdekel? Hol voltál? – kérdezte nyersen. Nem tetszett a hangneme. Utálom ha kérdezősködött.
- Mi közöd hozzá? – vetettem oda a szekrényem felé sétálva. – Egy barátommal.
- Mégis ki az a barát? – fel alá járkált engem figyelve, abbahagytam az alvós cucc keresésem és odaálltam elé.
- Nem tartozom neked beszámolóval… - sziszegtem a fogaimon keresztül.
- De én tudni akarom kivel voltál!- egyre hangosabb volt, lesajnálva néztem rá mire már lassan üvöltött. – És mióta szokás annak a barátnak az öléből kiszállni? – tehát leskelődött... Szánalmas! Legszívesebben felsikoltottam volna az idegtől, de akkor anyám felébredne. Bár Mike meg a kaffogása lehet már felverte.
- Mike, állj le! Most kurvára nincs kedvem ehhez az egészhez!.. – lemondóan sóhajtottam.
- Nem érdekel hogy mihez van kedved! – megragadta a karomat, na erre már bedühödtem én is. – Csak azt mond meg hogy meg is dugott már , vagy odáig még nem jutottál el hogy szét tedd a lábad neki? – ha eddig nem is , most már füstölt a fejem. Rám tört a remegés, kirántottam a karom Mike szorításából. Kedvem lett volna leköpni, de akkor lesüllyednék a szintjére. Megvetően nézett rám, szinte undorral.
- Te kis kurva… - Mike szavai ostorként csattantak, abban a pillanatban elszakadt minden szál ami valaha is hozzá kötött. Nem érdekelt hová süllyedek le, teljes erőmből pofán vágtam.
- Rohadék.. – nyögtem ki a dühtől fuldokolva. Elindultam az ajtó felé, de Mike megragadott.
- Mit képzelsz hová mész?

- Eressz el te barom! – sikítottam. Erőlködve próbáltam kiszabadulni, dulakodásunk hevében Mike lökött rajtam egyet minek eredménye képpen kínzó fájdalom mart az arcomba. Pillanatnyi képszakadás után, a földön fekve tértem magamhoz. Rájöttem, hogy az az idióta nekibaszott az ajtónak, ezért az arcom lángolt mintha forró vassal égetnék. Odakaptam a kezem, de nem lett jobb. Feltápászkodtam, Mike lefagyva állt mellettem. Bosszúsan indultam el – újfent – kifelé.
- Kristen!... – szólalt meg az a segg, és már nyújtotta volna a kezét felém, de akkor..
- Hozzá ne érj a lányomhoz! – anyám hangja harsant a sötét folyosóról. Ez egyszer örültem hogy felébredt. – Van tíz másodperced hogy eltűnj a házamból te kis szarházi, vagy kihívom a rendőröket! – ez az anya mond meg neki! Csak úgy hard core módon! Mike nem nagyon akart megindulni, anyám annál inkább felénk lépkedett. Ahogy kilépett a sötétből kezében jól kirajzolódott egy gázspray. Meghökkenve konstatáltam hogy van neki, és hogy most Mike felé tart vele. Annak a majomnak sem kellett több felhívás, lerohant a lépcsőn.

- Meg ne lássalak még egyszer a lányom közelében te mocsok! – kiabált utána anyám a sprayt lóbálva. Még vicces is lett volna, ha nem fáj ennyire az arcom. Lüktetett az egész bal szemem, és az alatta lévő rész is. Anya odalépett mellém, de én a fejemet ráztam.
- Menj csak visszaaludni, én megleszek – bizonygattam, de kétkedő pillantásai az arcomra arról tanúskodtam : nem sikerült meggyőznöm.
- De tényleg, majd lejegelem! Ígérem! – anyám még mindig gyanúsan méregetett így kimondtam az első dolgot ami eszembe jutott – egyedül akarok lenni! – erre aztán megenyhült és egy ölelés?! – igen anyám megölelt – után visszamászott a szobájába.
Igaz hazudtam neki, egyáltalán nem akartam egyedül lenni, de valahogy ahhoz sem volt kedvem hogy az ő lelki tanácsadását hallgassam. Csak egy helyre mehettem, csak egy ember volt akit látni akartam. Úgy éreztem magam mint akit összekell fogni, nehogy szétessen a következő percben. Hozzá kellett mennem, más nem volt képes egészben tartani.
Lefutottam a lépcsőn, remélve hogy Mike már elhúzta a belét, a tükör felé pillantottam, máris elborítottak a kékes lilás véraláfutások. Remek! Nem elég hogy kibasszottul fáj, még ronda is! Bevágódtam a Minimbe és már hajtottam is a külváros felé. A letekert ablakon beáramló friss levegőtől egy kicsit megnyugodtam. Próbáltam nem felidézni a történteket, nem akartam sírva fakadni, akkor le kellene állnom és később érné el Hozzá. Így hát megembereltem magam az út hátralévő részére. Csak akkor fogott el a pánik mikor leparkoltam a sötét utcán. Megérkeztem. Vajon haragszik rám? Lehet nem is kellett volna idejönnöm! De hát máshová nem mehettem… rá van szükségem…most már biztosan tudtam!

Robert

Nem bírtam aludni. Tehetetlenül forgolódtam az ágyamban, álomért könyörögve. Talán az álmaimban végre Kristennel lehetnék. Kristen…áhh nem igaz... kezembe temettem az arcom miközben oldalra fordultam. Kínlódásomat csengőszó szakította félbe. Ki a fasz az ilyenkor?? Hajnal van ember! Kimásztam az ágyból, útközben magamra húztam egy nadrágot az ajtó felé lépkedve. Idegesen feltéptem a zárat, majd lemerevedtem. Kristen állt előttem, először azt hittem csak képzelődőm. Megdörzsöltem a szemem, de nem, még mindig itt van. Ő volt az, még mindig gyönyörű, még mindig kívánatos. Félig meddig eltakarta a folyosó homálya, nem tudtam miért van itt, de örültem neki.
- Kris… gyere be! – megérintettem finom kezét befelé húzva. Félénken kivette kezét az enyémből. – Mi az? Mi a baj?- közelebb léptem hozzá, a szobából jövő fény megvilágította arcát. Lesütötte a szemét, de ekkor már nem érdekelt semmi. Lila foltokkal tarkított arcának látványától elborult az agyam. Gyilkos düh morajlott át rajtam…