You can be my Bella - 6. fejezet

Tisztázatlan érzelmek


Nos, hoztuk a 6. fejezetet lánykák! Reméljük lesz valaki, aki elolvassa ezen a késői órán is!:) Azt meg még jobban, hogy tetszeni is fog! Nem is húzom tovább az időt, gondolom nem erre a szövegre vagytok kíváncsiak!:P
Kommentezni nehogy elfelejtsetek, mert jó sok véleményt szeretnék és szerintünk ez nem egy olyan rész, amit szó nélkül lehet hagyni! Jó olvasást kívánunk!
Lady&Brianna

- Anya! – kiáltottam a sor közepén türelmetlenül, mert megint eltűnt. El sem tudom képzelni, hogy mit lehet ennyit válogatni. Nem tök mindegy, hogy milyen az ásványvíz.
- Jól van na! – jött felém ingerülten. – Nem értem, miért kell siettetni! – óbégatott és berakta a nagy nehezen kiválasztott vizet.
- Rob vár minket, csupán ezért! – feleltem és a pénztár felé kezdtem tolni a kocsit. Miután fizettünk, még gyorsan megvettem a cigi adagomat a szemközti kis dohányboltban és már szálltam is be a kocsiba. Nem örültem neki, hogy Robot ott hagytam egyedül. Remélem azért nem unta halálra magát és még nem ment haza. Mostanában az életem kezdett helyre jönni, teljesen normális dolgaim voltak. Rob szinte minden nap hozzánk jött, mikor végzett a forgatással, vagy én mentem hozzá. Teljesen a hatása alatt voltam. Elmosolyodtam az emlékre, ami a fejembe kúszott. Nemrég elrabolt… milyen nevetséges már. De elérte a célját, teljesen magához láncolt. Az életem része lett és akármennyire is furcsa volt beismerni, azt hiszem kezdtem beleszeretni a tinik kedvencébe, Robert Pattinsonba! Anyámnak is szokatlanul jó kedve volt. Fütyörészett a hazaúton és már vagy két napja nem is kötött belém… annyira sokszor.

Villámgyorsan kipattantam a kocsiból és elkaptam két szatyrot, hogy mielőbb a házban teremhessek. Alig vártam, hogy a nyakába ugorjak és bepótoljuk a délután elmarad dolgot. Boldogan nyitottam be a házba, anyámmal a sarkamban. A mosoly hamar az arcomra fagyott, mikor megláttam a földön térdelő Robot, aki egy földön fekvő ember fölé magasodott és ütésre emelte a kezét. Aztán szépen lassan bekúszott a tudatomba, hogy a másik embert is ismerem. Mike!

- Mi folyik itt? – kiáltottam és hangomban tisztán érezhető volt a kétségbeesés. Rob ijedten hátra kapta a fejét és eleresztette Mikeot. – Rob?... Mike?... Jézusom – motyogtam rémülten és kiejtettem a kezemből a zacskókat. Rob visszanézett Mikera, aki jelen pillanatban mozdulatlan volt. Ezer féle rémkép jelent meg a fejemben.
- Kristen, én meg tudom magyarázni… - kezdett bele, de nem bírtam ráfigyelni. Odarohantam és Robot arrébb lökve leguggoltam Mike mellé.
- Mike? Hallasz engem? Mike… - rázogattam, de nem nagyon reagált. – Anya hívd a mentőket! – kiáltottam és Mike véres arcát kezdtem simogatni.
- Minek? Nem kell ide mentő, csak lefektetjük és…
- Anya gyerünk már! – szóltam hátra hisztérikusan. Aztán hallottam, hogy bediktálja a címet és kicsit megnyugodtam.
- Kristen…- nyögte Mike és kinyitotta a szemét.
- Igen, itt vagyok! Ne félj, mindjárt jönnek a mentők! – leültem mellé és az ölembe tettem a fejét.
- Ne hagyj egyedül! – kérdte gyenge, alig hallható hangon.
- Nem foglak. De ne beszélj, maradj nyugodt! – óvatosan simogattam, nem tudtam, hol fáj neki. Vetettem egy pillantást Robra, akinek szintén ijedt tekintete volt. Vele még számolok!
Csak anyám volt nyugodt. A nyugalom földi megtestesítője… a falnak támaszkodva állt és a fejét csóválta.

Öt perccel később megérkezett a mentő. Azt mondták, nincs komoly baja, semelyik sérülése nem komoly, csak az alkohol van rá ilyen hatással. Viszont a biztonság kedvéért kivizsgálják. Anyám morogva megjegyezte, hogy Ő megmondta, hogy fölösleges a hajcihő, de leintettem. Beültem Mikeal a mentőbe, anya pedig azt mondta kocsival követ a korházig.
Mikor beértünk azonnal a vizsgálóba vitték, ahova bemehettem vele. Nem volt magánál, de a kezemet szorította. Nem tudtam megmondani az orvosnak, mi történt, hiszen én sem tudom.
- Rendben! – mondta az orvos és felém fordult. – Semmi baja! A sérülései csak karcolások, az egyetlen ok, amiért így néz ki az az, hogy részeg, de nagyon. Bevisszük egy kórterembe és megvárjuk még felébred és felszívódik az alkohol. A homlokán a seb nagy, azt összevarrjuk, de kutya baja! Tudatja a kint várakozókkal? – kérdezte az orvos, mire bólintottam. Elmosolyodott és távozott. Megsimítottam Mike arcát és sóhajtva lehámoztam a kezét magamról.

Rob és anya egyszerre pattantak fel, mikor megláttak közeledni.
- Semmi baja! – mondtam és intettem, hogy üljenek vissza.
- Én megmondtam! – sóhajtotta anya elégedetten.
- Kristen…
- Mégis mi a francot képzeltél? Mi volt ez? – kérdeztem Robtól idegesen.
- Sajnálom, én csak…
- Te csak, mi? És ha komolyabb baja történik, akkor mit csinálunk? Akkor sajnálhatnád… Mire volt ez jó? – nem bírtam fékezni a dühömet, már szinte kiabáltam vele.
- Ha hagynád, elmondanám! – förmedt rám.
- Hallgatlak! – összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és vártam a magyarázatot.
- Beállított tökrészegen és hiába kértem, hogy menjen nem volt hajlandó! Aztán elkezdte, hogy te az övé vagy és húzzak el én. Majd elhordott téged mindennek, amitől elborult az agyam és elkezdtünk verekedni! Nem bírtam hallgatni, ahogy rólad beszél… nem mondhat rád ilyeneket senki! – fujtatott dühösen.

- Felelőtlen voltál Rob! El sem hiszem, hogy képes voltál ilyet tenni! Talán félre ismertelek… - elfordítottam a fejem és a liftet kezdtem bámulni. Anya idő közben magunkra hagyott minket.
- Csak téged védtelek! – közölte meghökkenve. – De úgy látom, ez neked nem jelent semmit…
- Nem, ilyen áron nem! – a szemébe néztem, amiben csalódottság tükröződött.
- Még mindig szereted, igaz? – kérdezte halkan, de annál nagyobb fájdalommal. Egy percig hezitáltam és csak utána válaszoltam:
- Nem… vagyis nem tudom! Fogalmam sincs. Teljesen össze vagyok zavarodva! Ez a dolog még olyan friss és én négy évig együtt voltam vele! Talán hibát követtünk el… – motyogtam zavarodottan. Teljesen értelmetlenek voltak a szavak, amelyek elhagyták a számat, én sem értettem. Azt sem tudtam, mit akarok.
- Értem! Azt hittem ennyi idő elég volt, hogy tisztázd magadban a dolgokat, de tévedtem! Talán igazad van és jobb, ha vele maradsz! Sajnálom, hogy belepiszkítottam az életedbe, de ne aggódja, miattam többé nem kell aggódnod! – hátat fordított nekem és elindult a hosszú folyosón. Szerettem volna utána rohanni, megállítani és kérni, hogy maradjon. De nem ment.
A lábam földbe gyökerezett, mintha ólomsúly tartaná és képtelen voltam megmozdulni. „Talán, így helyes… ennek így kellett lennie!” – próbáltam magam nyugtatni. De akkor miért érzem, úgy, mintha megfosztottak volna egy részemtől? Miért fáj ennyire, hogy hagytam elsétálni? Lerogytam a korházi székre a kezembe temettem az arcom. Éreztem, ahogy a langyos könnyek utat törnek maguknak és végigfolynak az arcomon. Széthullottam…

- Kristen? – anyám kezét éreztem a vállamon, felnéztem és megtöröltem az arcom. Aggódva figyelt, de nem kérdezett semmit, csak felém nyújtotta a poharat.
- Kell egy cigi! – kikaptam a kezéből a kávét és elindultam valami erkély félét keresni. Remegő kézzel gyújtottam meg a cigit, alig bírtam tartani a kávét. Kinyílt az ajtó és anya lépett ki rajta.
- Rob? – kérdezte halkan, mire a szívem összeszorult. Nagyot nyeltem és próbáltam nem sírni.
- Elment! – közöltem és a várost kezdtem bámulni.
- Ugye nem vesztél vele össze? – kérdezte ijedten. Nem válaszoltam, mire folytatta: - Miért? Nem az Ő hibája volt és te kedveled Őt ahogy Ő is téged! Miért kell ezt csinálnod, miért vagy ilyen makacs? Egyszerűen képtelen vagy meglenni dráma nélkül! Hol fogsz találni még egy ilyen kedves gyereke…
- Elég lesz, rendben? – kiabáltam rá, könnyes szemmel. A legrosszabb az volt, hogy igazat mondott és nem bírtam hallani.
- Rendben! De ha van egy kis eszed utána mész! Én most haza megyek, jobbulást annak a … khm Mikenak! – hallottam ahogy becsapódik az ajtó anyám után. Elszívtam még egy cigit, majd visszamentem a korterembe. Mike még nem volt magánál. Az ablak mellé sétáltam és csak néztem a semmibe. Tudtam, hogy hibát követtem el. Mike a múltam…
- Kristen? – hátra fordultam a hang irányába és láttam, hogy Mike szeme nyitva van. Odasétáltam az ágya mellé.
- Jól vagy? – kérdeztem és megsimítottam a kezét.
- Igen… tudod sajnálom, nem kellett volna ezt tennem! Megértem, ha utálsz, de nem bírtam nélküled. Kristen én szeretlek, nem veszíthetlek el! Te nem lehetsz mással, hozzám tartozot…
- Há-hé! Mi az, hogy nem lehetek mással? Mike, én nem vagyok a tulajdonod és soha nem is voltam! Nem egy tárgy vagyok bassza meg, amit ha megnyersz tombolán örökre a tiéd marad! Úgy viselkedtetek ma, mint az ötévesek! – Mike meglepetten hallgatta az idegbeteg szónoklatomat.
- Tudom és ne haragudj, csak…

- Mike… - leültem mellé az ágyra és mélyen a szemébe néztem. – Kérlek fogadd el, hogy vége! Én nagyon szeretlek, mindig is kötődni fogok hozzád… az a négy év nem tűnik el nyomtalanul. De már nem vagyok beléd szerelmes… így meg nincs értelme együtt lennünk! – fájt látni a tekintetét, a csalódottságot benne. Az az óra, amíg aludt és én kifelé néztem az ablakon, sok mindenre lehetőséget adott. De az érzelmeim tisztázására biztos… már biztosan tudtam, hogy nem vagyok szerelmes Mikeba, ez már csak kötődés. És azt is tudtam, hogy nem bírom elengedni Robot, nekem szükségem van rá, jobban, mint bárkire.
- Azt hiszem ez ellen nem tudok semmit tenni… el kell fogadnom, hogy vége! Csak nehéz… - sóhajtotta szomorúan.
- Tudom, de idővel jobb lesz! – ez volt a leghülyébb dolog amit mondhattam, de nem jutott más az eszembe. Mit is mondhatna az ember ilyenkor?
- Jobb lesz, ha mész! – elengedte a kezem és halványan elmosolyodott.
- Kélek vigyázz magadra! – lehajoltam és homlokon pusziltam, majd vissza se nézve elhagytam a szobát. Hülyén hangzik, de nagy kő esett le a szívemről, talán megkönnyebbültem, hogy most végelegesen tisztáztam vele, hogy vége. Egyetlen dolog járt a fejemben, az pedig az volt, hogy megkeressem Robot. Vajon hajlandó lesz még szóba állni velem, azok után ahogy viselkedtem? Nem tudom, de meg kell próbálnom. Remélem otthon találom!

Kirohantam a korházból és bepattantam az első utamba kerülő taxiba. Anyám igazán itt hagyhatta volna a kocsit… A sofőrnek bediktáltam Rob címét és meg kértem, hogy a lehető leggyorsabban vigyen oda. Pampogott egy sort, hogy a rendőrök meg blablabla…, de aztán mégis sietősre vette a tempót. A szívem a hevesen kalapált, reméltem, hogy otthon van. Bár mindjárt hét óra, miért ne lenne otthon? Aztán megérkeztünk az ismerős ház elé, odadobtam a sofőrnek a pénzt, még borravalót is kapott, mert sietett. Lassan kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé. A szívem már a torkomban dobogott!
Egyszer csak egy ember rontott ki a házból és nekem még pont volt időm elkapni az ajtót, így be tudtam surranni. Mindenem remegett. Rob ajtója előtt vagy öt percig vitatkoztam magammal, hogy megtegyem vagy tűnjek el! Végül felemeltem remegő kezeim és megnyomtam a csengőt.

Benyitottam a sötét lakásba, ami kis fény volt, az is a hálószobából szűrődött kifelé. Először azt hittem talán elaludt, de aztán,ahogy egyre beljebb értem hirtelen egy női kacarászás szakította meg a csendet. hevesen dobogó szívvel araszoltam beljebb. Agyam egyik fele már érezte a bajt. Tudtam, hogy vissza kellene fordulnom, de nem bírtam, csak haladtam a félig kinyílt szoba ajtó felé, míg már ott álltam alig pár centire. Még egy lépés. A női hang újra megszólalt, pár méterre tőlem, így már tisztán értettem mit mond.
- Jaj, hogy te milyen édes vagy…a világ legcukibb vámpírja - cincogta élesen a hang, és abban a pillanatban a gyomrom görcsbe rándult. Halkan betoltam az ajtót így elém tárult az a látvány, amitől a görcs maró fájdalommá alakult mely szétterjedt a testemben, míg végül a torkomban egy óriási csomóvá összpontosult. Ott álltam lefagyva, a szemem üvegesen meredt előre. Néztem őt ahogy ott ül az ágy melletti széken, ölében egy magas fekete hajú lánnyal, akit alig takart valami. Kezei a lány hátán pihentek, fejét hátra döntötte, szeme lehunyva. Olyan még csalódottságot éreztem, hogy hirtelen levegőt is alig kaptam. Úgy álltam ott mint egy sóbálvány, nem voltam képes elmenni, de még megmozdulni sem.

A lány Rob nyakába csókolt, érzéki nyögést hallatva. Rob csak ült mozdulatlanul, nekem viszont ettől végre kifagytak a tagjaim. Képtelen voltam tovább nézni őket, túlságosan fájt amit láttam. Megfordultam próbálva visszanyelni a hatalmasra duzzadt csomót, de így is szipogva sikerült csak kifutnom a lakásból. Rohantam lefelé, kettesével szedve a lépcsőket. Az első szint lépcsőfordulójában aztán megtorpantam, a korlátra támaszkova tartottam magamat.
Hangok nélkül ordítottam, hogy lehettél ekkora marha Kristen? Miért hitted, hogy egy hét után…egy hét után jelentesz majd valamit neki? Gyötrődve görnyedtem össze, lassan kapaszkodva lejjebb és lejjebb mígnem hirtelen a falnál találtam magam. Hátamon éreztem a hideg vakolatot, csuklóm köré bilincsként záródót Rob keze.
- Kristen! Most meg hová mész? – kérdezte idegesen. Sértettség áradt egész lényéből, amitől aztán felhúztam magam. Még ez van megsértődve?! Hogy merészel számon kérni?!
- Haza!Kocsmába! Nem tudom! Minél messzebb tőled és a lotyódtól!- ordítottam a képébe, mire egy kicsit megszeppent, de aztán rendezve vonásait ugyanúgy folytatta a szegény áldozat szerepet. Dacosan szegte fel fejét.

- Nem én voltam az, aki az exfasziját ápolgatta , miközben a rendes pasiját azért hordta el mert volt mersze megvédeni őt a mocskolódástól – Rob arca csak centikre volt az enyémtől. Nyakán lüktetett egy ér az idegtől, hangja néhány helyen megremegett. De én nem riadtam meg tőle! Nagyon jól tudtam, hogy ez a célja, de nem féltem, most nem.
- Te Felhoztál egy ribancot! – sikoltottam fel, lassan életre kelt bennem a kétkedés - Elvileg a barátnőd vagyok, valaki, aki fontos neked!! – maradék hangom szinte pattanásig feszült, nem volt több mint erőtlen lihegés.
- Fontos vagy nekem bassza meg! – Rob tehetetlenül vágta öklét a falba, száját fájdalmas sóhaj hagyta el. – Kellesz nekem Kristen – suttogta elgyötörten. Összeszorult a szívem ahogy szemeibe néztem. Éreztem, hogy igazat mond, de agyam egyre csak az ölében ülő lány képeit vetítette elém.
- Akkor meg miért kellett ő? – az emelet felé mutattam. Kétségbeesetten kutattam normális magyarázat után, holott semmi értelme nem volt. Nem akartam tudomást venni az újabb pofára esésről. De amit főleg nem akartam, az a sírás volt. Dacosan bámultam a szemközti falat, mintha az tehetne minden problémámról az életben. Nem szabad bőgnöd Stew!
- Kérlek, hidd el! Nem csináltam vele semmit! Nem is tudom miért hoztam fel, csak annyira elborult az agyam. Kérlek! Hinned kell nekem! - homlokát az enyémhez nyomta, a tekintetemet kereste, már nem vádaskodott, most már könyörgött. Minden, kiejtett szótól összefacsarodott a szívem. – Kérlek. – lehelete halkan, és akkor felnéztem rá. Kínlódott, és vele együtt én is. Percekig csak álltunk ott, válaszokat keresve a másik tekintetében. Elfordultam, egyszerűen nem bírtam tovább. El kellett mennem!

Viszont Rob korántsem volt ezen a véleményen. Keményen rántott vissza maga felé, kezei a hajamba túrtak, testével szorosan a falhoz préselt. Ajkaim után kapott, és én egy gyenge ellenállás után hagytam neki, hogy megcsókoljon. A fájdalom és az öröm keserédes elegyet alkotva hullámzott bennem, miközben térde befurakodott a lábaim közé, szétfeszítve azokat.
Erősen markolta meg mellemet, amitől egész testemen végigfutott az ismerős borzongás, kéjes sikolyom visszhangzott a néptelen folyóson. Arcomon könnyek csordultak végig, gyűlöltem és élveztem egyszerre amit csinál. Durván feltépte a nadrágom csatját, hideg ujjai belém csúsztak. Lélegzetem a torkomra forrt, a rémisztő gyönyörtől, amit éreztem. Fejemet a falnak döntöttem, könnyeim lassan rászáradtak az arcomra, kezdtem elbódulni a rámtörő érzékiségtől. Ajkai a nyakamnál jártak, édes hangján suttogott fülembe. : „Akarlak! „- nyögte. Testünk állatias vadsággal mozgott, ujjai fáradhatatlanul gyötörve kényeztettek. „ Kellesz nekem!” - lihegte szenvedélyesen mire kipattantak a szemeim.

- Hogyan? – csúszott ki a számon a kérdés…egyetlen pillanatra tisztán látva magunkat. Mintha külső szemlélő lennék,úgy láttam a dolgokat, ahogy voltak. Abban a pillanatban felül tudtam kerekedni a testem akaratán, és azt tettem, amit az eszem diktált.
Rob hátrahúzódott, vágytól elhomályosult szemeiből értetlenséget olvashattam ki. Hágt persze hogy nem érti…
- Miért akarsz? Csak a sex miatt? – nem is fogtam fel mit beszélek, csak jöttek az eddig kimondatlan gondolatok, maguktól, akaratosan. – Vagy, mert végre megszereztél? Nem akarod, hogy másé legyek? – fájtak ezek a szavak, szint égették ajkaimat, de nem álltam le.
- Neked is csak egy tárgy vagyok? – időt sem hagyva neki a válaszokra, folytattam. – Fontos vagyok neked? Kellek!Akarlak! Ezt minden? –hangom fagyosan csattant a néma csendben, mintha nem is én mondtam volna ki őket.
Ő rám nézett , tanácstalanul, küszködve keresve a szavakat.
- Én…Veled vagyok igaz – nyögte ki végül halkan.

Vártam hátha mond még valamit, de ennyi volt.
- Ez nekem…nem elég. – elhalt szavaim ismét kiszabadultak lezárt börtönükből.
- Erre még nem állok készen…- eltolta magát tőlem, a korlátnak támaszkodott. – Nem vagyok biztos magamban. Túl sok volt…És én…ez a kapcsolat…még…sok…nekem még…sok. .- elfordult így nem láttam az arcát.
- Értem – motyogtam, magamra erőltetve a nyugalom maszkját. Lassú léptekkel indultam lefelé, némán, újra magányosan. Nem szólt utánam, nem állított meg.
Mire a földszintre értem már újra futottam, és száradt könnyeim útját, ujjak töltötték fel.
Ismét egyedül voltam, és hiába próbáltam legyűrni, az üresség érzése szétáradt bennem.

A napok bénult lassúsággal teltek, időm nagy részében csak feküdtem az ágyamon aludtam, zenét hallgattam, vagy olvastam. Mások hibáiról vagy problémáiról olyan könnyű volt ítélkezni.
Egy kis időre elfeledtették velem a saját gondjaimat. De az üresség, és az ő hiánya minden egyes pillanatban marcangolt. Gyűlöltem, ha csörgött a telefon és szívem őrülten dobogni kezdett, gyűlöltem anyám megrovó pillantásait, gyűlöltem hogy a lakásban mindenhol őt láttam, és gyűlöltem ébren lenni, mert akkor ő járt a fejemben. Éppen ezért a nap legnagyobb részét általában átaludtam ez a rendszer jól működött pár napig, de tisztában voltam vele hogy ez csak a látszat. Éjjelente, mikor a jótékony álmok elkerültek, Őrá gondoltam. Ő volt az, aki nem akart engem. Amint ezt beismerte mintha kést döfött volna belém a fájdalom. Nem akar engem. Nem kellek neki. Nem vagyok fontos.
Némán üvöltöttem az üresség fájdalmától miközben egyre csak könnyek nélkül zokogtam a hiánya miatt ,míg a kimerültségtől el nem aludtam.

Ajtó csengőre ébredtem, az órára nézve konstatáltam, hogy még baszottúl nincs ideje felkelnem, majd anyám kinyitja. Percekkel később szitkozódva indultam meg lefelé, úgy tűnt anyám házon kívül van, engem meg megáldottak egy ilyen csengőre fekvő hullajelölttel.
Idegbetegen téptem fel az ajtót. Rohadék postás! Nyelvemre számtalan káromkodás tódúlt, amivel elküldhetem az anyjába, de aztán hihetetlen önfegyelmemnek hála visszanyeltem őket.
- Köszönöm – szűrtem ki a fogaim között, elvéve azt a komoly két darab levélkét, ami közül az egyik amúgy is egy reklám szar. És nekem ezért kellett felkelnem. Puffogva dobtam a pultra a két papírt, arrébb sétáltam, hogy vége fejembe pumpoljak egy liter kávét, mire megint csöngettek. Na ki a faszom az már megint? Ha a postás, tényleg lerúgom a veséjét!
Feltéptem az ajtót.

Robert Pattinsonról senki meg nem mondta volna ekkora hogy világhíres szupersztár. Szakadt farmerjében, kopott csukában, borostásan, ápolatlanul állt előttem. Meghökkenve néztem rá, testem a jól ismert bizsergéssel ismerte fel közelségét, elfogott a félelem és a remény kettőse. Rob megkínzott tekintettel nézett rám, a szeme alatti karikákból rájöhettem, nem aludt túl sokat a héten. Bár én sem lehettem szebb látvány, kócos kesze-kusza haj, szakadt póló , még szakadtabb boxer alsó. No meg az elmaradhatatlan bamba Stew fej.
Fájt ránézni, még így, fáradtan és elgyötörten is gyönyörű arcára. Kimerült volt, nyúzott és fáradt. Az a Rob akit ismertem, éreztem és szerettem, most megtörten állt előttem.
Elfordítottam a fejem, mert éreztem, hogy arcom szomorú grimaszba torzul. Most miért jött ide? Nem volt még elég?
- Kristen – rekedtes hangja átjárta egész testemet borzongást idézve elő bennem. Felnéztem rá, és találkozott a tekintetünk. Szemeiből sütött a kínlódás, nem szóltam egy szót sem. Vártam. Ajka megremegett, majd elfulló, reményt vesztett hangon újra megszólalt:
- Én nem bírom ki nélküled… -
Csak álltam ott, mozdulatlanul. Szemeim lassan elhomályosultak.

Robert


Elfordítottam a fejem, ahogy kimakogtam a végzetes mondatot! Tudtam, hogy ezzel örökre eltaszítom magamtól, tudtam és mégsem voltam képes rávenni magam, hogy most azonnal visszaszívjam, amiket mondtam és könyörögjek neki, maradjon. Még hallottam, ahogy azt motyogja: „értem”, de mikor oda kaptam a fejem már lefelé kullogott a lépcsőn. És én nem állítottam meg…hagytam kisétálni az életemből! Talán így helyes…talán, pont ez a rossz. Egyet tudok csak biztosan: nem hagyhatom, hogy az érzelmek elragadjanak, főleg nem egy olyan nő felé, aki nyilván valóan nincs tisztában a sajátjaival. Még nem késő, még képes vagyok elfelejteni és újra visszazökkeni a régi életembe. Talán Kristen Stewart még nem hagyott bennem végzetes nyomot és ki tudom törölni, mintha soha nem is létezett volna.
Ezekkel a gondolatokkal kullogtam vissza a lakásomba, ahol az a nő – akinek még a nevét sem tudom- volt. Ránéztem és csak egyet akartam: egyedül lenni és az öntudatlanság édes homályába merülni.

Másnap reggel nem is volt probléma, hiszen a forgatás elvonta a figyelmem és nem gondoltam annyit Kristenre, amíg a szerepben voltam. Ám a szünetek és az esték rémesek voltak, mintha valami alapvető létszükséglet hiányozna. Mondjuk a levegő? Igen, azt hiszem annyira fuldoklottam a magányban. Ez másoknak is feltűnt. Jackson, nem értette mi van velem mostanság. Mióta Kristen…szóval megint rá voltam cuppanva a társaságára, amit az utóbbi időben hanyagoltam, pedig előtte napi szinten vedeltünk együtt. De ma este nem tudott velem tartani, így egyedül indultam haza…
- Rob! – hallottam meg a hátam mögött az ismerős hangot. Kelletlenül hátra fordultam és kérdő tekintettemmel bíztattam Leightont a folytatásra. – Szóval csak arra gondoltam…persze csak ha van kedved, hogy ihatnánk valamit, valahol! – nyökögte lihegve, úgy tűnt futott utánam. El sem tudja képzelni, milyen életmentő volt ez az öltet. Rögtön Őt kellett volna hívnom, nem is tudom, miért nem így cselekedtem.
- Menjünk! – bólintottam, mire boldogan beszállt a kocsiba. Az este jobban telt, mint hittem. Leightonnak köszönhetően, csak alig néhányszázszor jutott eszembe Kristen. Ez már haladás…

Az éjszaka megint rémes volt, alig aludtam. Csak forgolódtam és azon járt az agyam, vajon helyesen cselekedtem-e. Lehet-e helyes az, ami ennyire kínoz? Mindenhol Ő van…egész nap csak rá vagyok képes gondolni és mindenről Ő jut eszembe. De Ő akarta így. Kristen kényszerített erre…
Igyekeztem minden percben magam mellett tartani valakit. Általában Leightonnnal lógtam, Ő mindig ráért és ráadásul szeretek is vele lenni, nagyon jó barátom. Bár nem voltam valami jó társaság, mégsem panaszkodott. Úgy tett, mintha nem venné észre a nyilvánvalót: zombi lettem. Nikki már korántsem zavartatta magát. Miután kiszedte belőlem, mi történt - és leüvöltötte a fejem, hogy még csak meg sem ismerhette-, azért tanúsított némi sajnálatot és bíztatott csináljak valamit, mert rossz rám nézni. Nem foglalkoztam vele, úgy voltam én tudom, mi a jó nekem. Így tengettem napjaimat… egyedül és szétesve.

Reggel zihálva ébredtem…nem emlékeztem az álmomra teljes egészében. Két dolgot tudtam: Kristen szerepelt benne és valami rossz történt vele. Nem tudom mi, csak az érzésre emlékszem, amit akkor éreztem, mikor felfogtam, hogy Ő már nincs! Hiányzott az illata, a nevetése, az egész lénye, a csókjai, az ölelése, a gyönyörű szeme. Ő maga! Az álmomban nem bírtam nélküle és azt hiszem be kell látnom, hogy a való világban is hasonló a helyzet. Hülye vagyok, egy idióta ráadásul a legnagyobb. Az ölembe pottyan az a nő, akiről egész életemben álmodoztam és én… én a saját baromságom miatt eldobom. Hogy is gondoltam, hogy képes vagyok elfelejteni? Egyáltalán miért akartam? Mert félek egy komolya kapcsolattól? Igen, ezért tettem! De nem leszek többé beszari. Nekem Ő kell, senki más, csakis Kristent akarom!
Ezzel a felismeréssel vágódtam be a kocsimba és hajtottam amilyen gyorsan csak lehet. Nem sokkal később már az ajtaja előtt szobroztam és vacilláltam, hogy csöngessek-e vagy sem! Aztán gyorsan benyomtam a gombot és görcsbe rándult gyomorral várakoztam. Hírtelen kinyílt az ajtó és Kristen ideges, majd mikor észrevett, meglepett arcával találtam szemben magam.

Ahogy ránéztem, mérhetetlen utálat lett urrá rajtam. Mindig tündöklő arca most beesett volt, szemei kialvatlanságról tanúskodtak. Haja kócosan lógott a vállára. És mindez miattam…nem gondoltam, hogy ennyire kikészíti! A legviccesebb az volt az egészben, hogy így is eszméletlenül kívánatos volt. Semmit sem vett el a vonzerejéből ez a hét, amit miattam szenvedett végig. Testem bizseregni kezdett, ahogy végig néztem rajta. A válla kikandikált a régi pólóból és szexi combjait sem rejtette el szemem elől az a kis boxer. Újra az arcára néztem, amit ahogy tekintetünk találkozott, fájdalommal teli szemmel elfordította. Gyűlöltem magam, amiért ezt tettem vele. Egy rohadék vagyok semmi kétség… talán hagynom kéne, előbb utóbb csak túl lesz rajtam! De nem, erre képtelen vagyok. Itt az idő te majom, ne hezitálj már! Egyszerűen csak tálalj ki neki…
- Kristen – kezdtem bele kínlódva. Ismét rám kapta a tekintetét, de nem szólt semmit. Kérdő arca, bizonyította, hogy várja a folytatást. Én pedig belekezdtem: - Én nem bírom ki nélküled…- megint elhallgattam, de Kristen sem igyekezett megszólalni. Csak állt velem szemben, én pedig figyeltem, ahogy csodaszép szemei elhomályosulnak…